Ahogy olvasom Panka könyvét, ott van előttem ez a törékeny, huszonöt éves lány, görcsös kezével, gyermeki tisztaságú szemével, megrázó, őszinte, kendőzetlen gondolataival. Hallom a hangját. Pedig nem beszél, nem jönnek a szavak a segítségére. Csak ír. Valami csodával határos módon. Belül van önmagában, de mindent lát odakint. Szétfeszíti a közlés vágya, és tehetetlen. Fogják a kényszerei. Még. De már nem annyira, mint évekkel ezelőtt. Hangyaszorgalommal és cseppkövek kitartásával bontogatja a burkait. Édesanyja és tomácsa, Klára segíti mindenben. Ugye nem véletlen, hogy éppen az ő édesanyja gyógypedagógus és logopédus!? Nem is akármilyen. Amikor főiskolás volt, az autizmusról még semmit nem tanultak. De elvégzett egy képzést, és Pankát ő tanítja ma is. Ha őbelé kevesebb szurol szakmaszeretetből, tudásvágyból, empátiából, akarásból, hitből, erős szavakból, nevetésből, éneklő kedvből, kreatív vagányságból, szemtelen és visszafogott bátorságból és lánya iránti szerelmetes szeretetből - nem tudni, hol tartanának. Busszal, metróval, rollerrel, görkorival közlekednek. Sátorral indulnak kis-nagy kalandjaikra. Szegény lennék, sokkal szegényebb, ha nem ismerném őket...
