Könyv

Alice kislánykorától kezdve a legrosszabbat és a legjobbat is látja az emberekben. Látja ezerféle hangulatukat, és minden egyes pillanatban pontosan tudja, mit éreznek. Egyedülálló képességét gyakran átoknak éli meg, hiszen sötét gondolataik, bánatuk és dühük ellen védtelen, azok nyomasztó teherként nehezednek a vállára. Arra vágyik, hogy úgy éljen, mint bárki más. Hogyan óvhatja meg magát a hozzá közel állók mérgező hatásaitól? Miképpen győzheti le az akadályokat, hogy végül ő is megtapasztalja, mit jelent az igaz barátság és a szerelem?

"Ahogy a legjobb történelmi regények esetében lenni szokott, a Skarlátszín öltések elbeszélője is azonnal rabul ejt. A történet valóságosnak hat, miközben teljesen belehelyezkedünk a 19. század nyüzsgő világába. Ez a világ Amerika szabadságát ígéri, a szabadság árát azonban azok az amerikai őslakosok fizetik meg, akiket elpusztít, azok a rabszolgák, akiket láncra ver, és azok a nők, akiket eltipor. Ez a történet magáról Amerikáról szól, és a dühről, a tisztességről és az irgalomról, amelyben formát öltött..." - Gillian Flynn

Sigrid Undset 1928-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett regénytrilógiája a 14. századi Norvégiában, a lovagkor széthulló eszmei és erkölcsi örökségének hátterén rajzolja meg egy nővé érő fiatal lány történetét. A trilógia első kötetében a lángoló szerelem és a szülőknek való engedelmesség között őrlődő Kristin maga veszi kezébe a sorsát, és a végsőkig vállalja önsorsrontó döntései következményeit.

Nagyon különbözőek vagyunk, így egy-egy közösséghez eltérő indítékból csatlakozunk: egyesek a feladatok megoldása céljából, mások kapcsolatokat kívánnak építeni, megint mások talán befolyásra akarnak szert tenni. 

A helyszín ezúttal is Saint Kilda, akárcsak a sorozat első könyve, Az utolsó nyár esetében. Mhairi férjet keres, de mire megtalálja a jövendőbelit, és sor kerül az eljegyzésre, beleszeret egy másik férfiba.
Úgy tűnik, mindennek vége, hiszen Mhairi tisztában van vele, hogy választottja nem lehet az övé. A szerelmesek mégis néhány havi haladékot kapnak, élvezhetik lopott óráikat. De aztán könyörtelenül elérkezik a nyár vége.

London, 1942. szeptember. Nellie Morris már alig emlékszik azokra az időkre, amikor nem az eget ellepő német bombázóktól kellett rettegnie. A tizennyolc éves lány jól tudja, mit kell tennie, amikor felüvöltenek a légvédelmi szirénák: felkapja hét éves húgát, és családjával a metróállomásból kialakított közeli óvóhelyre sietnek, ahol a lépcsőn tizenkilenc lépést kell megtenni lefelé a biztonságig, miközben azért imádkoznak, hogy ne az ő házuk legyen a következő, amelyet elpusztítanak a könyörtelenül záporozó bombák.

Szaba még kisgyerek, amikor bátyjával, Szandróval, és édesapjával, Iraklival elmenekül a háború elől, amely a volt szovjet köztársaságban, Grúziában dúl. A csonka család Angliában kap menedéket. Húsz évvel később a három férfi még mindig képtelen megbékélni a múlttal, a hátrahagyott helyek és emberek kísértik őket. Irakli úgy dönt, hogy hazautazik: visszahúzza elhunyt felesége emléke és a pusztulófélben is gyönyörű szülőföld. A megérkezése után hetekkel azonban nyomtalanul eltűnik. Szandó apja felkutatására indul, de hamarosan felőle sem érkezik több hír.

Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat. Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek. Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre.

Annie Ernaux legsikeresebb és legjelentősebb könyve a múlt évszázad második felének Franciaországát eleveníti fel, a második világháború végétől, a szerző kisgyerekkorától 2006-ig, Nicolas Sarkozy felemelkedéséig, amikor Ernaux már elvált nő és két felnőtt fiú anyja. Az Évek afféle kollektív, személytelen önéletrajz, amelyben az egyéni tapasztalatok mélyen a társadalmi tapasztalatokba ágyazódnak, s amelyet egy egész generáció magáénak érezhet.

Hogyan alakult ki a feszültség a Biblia tudományos és hívő megközelítése között, és miképpen lehetne betemetni ezt a szakadékot? Mi a bibliakutatók feladata a 21. században? Lehetséges-e ma lelkészként, teológusként, bibliaolvasóként egyszerre tartani magunkat a tudományos bibliakutatás fontos eredményeihez, és az egyház és a magunk hitét építeni? Mit jelent a tudományos objektivitás általánosságban és konkrétan a Szentírás értelmezésében?