210 éve született Liszt Ferenc (1811–1886)

Liszt Ferenc kora egyik legkiemelkedőbb, lenyűgöző hatású zongoraművésze, merészen újító zeneszerző, karmester, nagy vonzáskörű pedagógus és zenei író.

Egy kis Sopron vármegyei faluban született. Liszt Ádám, a muzikális édesapa, az Esterházy-birtok jószágigazgatója mindent megtett, hogy a már kilencévesen Sopronban és Pozsonyban koncertező csodagyerek előtt megnyíljék az út a tehetségéhez méltó zenei pályához. Párizsba vitte tizenkét éves fiát, aki előzőleg közel másfél évig Bécsben tanult a volt Beethoven-tanítvány Carl Czernynél és Antonio Salierinél. A párizsi évek maradandó hatással voltak Lisztre. Rengeteg gyakorlással és olvasással, kemény munkával formálta magát kiforrott művésszé. Kapcsolatai korának szellemi mozgalmaival irodalmi-művészeti kiválóságaival általános látókörét gazdagították. Zongoratechnikájának tökéletesítésére Paganini virtuóz hegedűjátékának példája ösztönözte. Nagy hatással volt rá Chopinnel kötött barátsága is.

Liszt 1833-ban ismerkedett meg Marie d'Agoult (született Flavigny) grófnéval első élettársával. 1835-1839 között rövid megszakításokkal Svájcban és Itáliában éltek, ami Liszt szellemi horizontjának további tágulását eredményezte. Vándoréveik alatt születtek gyermekeik. Az 1838-as nagy pesti árvíz híre ébresztette fel Lisztben a magyar nemzethez való tartozás már-már elfeledett érzését. Az árvízkárosultak javára Bécsben adott, óriási sikerű koncertsorozattal kezdődött az a közel egy évtizedig tartó időszak, melynek során hangversenyeivel meghódította Európa szinte valamennyi országát. A korábban szokásos vegyes műsorok helyett ő adott először teljes hangversenyt szóló zongorán 1839-ben.

Amikor Liszt elismert művészként 1839/40 fordulóján először tért vissza Magyarországra, Pesten és Pozsonyban (életében először) karmesterként is bemutatkozott.

Marie d'Agoult 1844-ben szakított Liszttel, aki gyermekeik nevelését saját édesanyjára illetve nevelőkre bízta, míg jómaga tovább folytatta családja eltartását hosszabb távra is biztosító koncertútjait, melyek során 1847 februárjában Kijevben megismerkedett Carolyne von Sayn- Wittgenstein (született Iwanowska) hercegnével. Liszt ekkoriban már több nyugalomra, megállapodásra vágyott, hogy zeneszerzési tervei megvalósításának élhessen. Erre végül egy kicsiny német nagyhercegség székvárosa, a nagy kulturális-művészeti hagyománnyal rendelkező Weimar nyújtott lehetőséget. A tizenhét évesen nem kívánt házasságba kényszerített, férjétől külön élő dúsgazdag, művelt és önálló Carolyne őszintén hitt Liszt zeneszerzői tehetségében, és mindent megtett, hogy segítse annak kibontakoztatását. Tízéves lányával együtt 1848 márciusában követte Lisztet Weimarba és második élettársa lett. Liszt weimari tevékenysége arra irányult, hogy a várost a zene központjává tegye. Az udvari zenekar karmestereként a klasszikus örökség ápolása mellett nagy teret nyitott az értékes kortárs műveknek. Saját zeneszerzői munkássága szempontjából is nagy előrehaladást jelentett a weimari időszak. Ekkor öntötte végleges formába és adta ki több régóta megkezdett és korai verziókban részben már publikált zongoraciklusát illetve sorozatát. Több igen jelentős új zongora- és orgonamű mellett ekkor született meg a tartalmilag és formai megoldásában is teljesen újszerű h-moll szonáta, a 19. századi zongorairodalom kiemelkedő remekműve. 

A szimfonikus muzsika ekkor került érdeklődésének homlokterébe. Hangszerelése egyre kifinomultabbá vált a zenekarral való rendszeres munka nyomán, de ami még fontosabb: most sikerült megbirkóznia azzal a feladattal, hogy miként lehet Beethoven után továbblépni a szimfonikus zenében. Weimari korszakában írt egytételes zenekari programkompozícióival, a 12 szimfonikus költeménnyel (köztük a Tasso, Mazeppa, Les Préludes, Orpheus, Prometheus) Liszt új műfajt teremtett. 

Az egyházi zenében is született egy kiemelkedő remekműve, egy nagyzenekari kíséretes ünnepi mise (Missa solennis), melyet az esztergomi bazilika felszentelésére (1856. augusztus 31.) komponált. Az Esztergomi mise betanítása és többszöri előadása kapcsán öt hetet töltött Magyarországon. E tartózkodás során kérte felvételét a ferencesek világi rendjébe, amelyet két év múlva át is vehetett.

Liszt az 1850-es évek végén lemondott operakarmesteri munkájáról, fogozatosan visszavonult a weimari zenei nyilvánosságtól. Érdeklődése egyre inkább a vallásos zene felé fordult, megkezdte Szent Erzsébet legendája című oratóriumának komponálását. Számot vetve addigi munkásságával, sorozatokba rendezte, és átdolgozva kiadásra előkészítette számos korábban írt dalát és férfikarát, majd követte a már korábban Rómába távozott Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnét. Kitűzött esküvőjüket az utolsó pillanatban alattomos intrika akadályozta meg; házassági tervükről s az együttélésről végképp lemondva, mindketten Rómában maradtak. Lisztet mindig is érdekelte, de római időszakában különösen erősen foglalkoztatta a katolikus egyházzene reformjának kérdése, melyben szívesen vállalt volna jelentős szerepet. Erre biztatást is kapott IX. Pius pápától, aki meglátogatta kolostori szállásán, meghallgatta zongorajátékát. Liszt gondosan tanulmányozta a gregorián zenét és a XVI. század egyházzenei stílusát, melyhez a reform vissza kívánt nyúlni. Igyekezett elmélyülni vallási ismereteiben, 1865 júliusában pedig komoly előkészületek után felvette a négy alsóbb egyházi rendet, mely bizonyos hitéleti kötelezettségek mellett kisebb liturgiai szolgálatokra jogosította fel. Szívesen lett volna karnagy a Vatikánban, az áldozópapságig azonban nem kívánt tovább lépni, noha ettől fogva mindig reverendát viselt.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő koronázásra Liszt ünnepi misét komponált, amelyet 1867. június 8-án a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királlyá és királynévá koronázása alkalmával mutattak be. A misét bécsi művészek szólaltatták meg. Magyar előadókkal és Liszt vezényletével csak két év múlva hangozhatott el Pesten.

Liszt, akit időközben magánéletében számos súlyos csapás ért, és végül a remélt egyházzenei pozíciót sem nyerte el Rómában, 1869-ben Carl Alexander weimari nagyherceg unszolására beleegyezett, hogy minden egyéb kötelezettség nélkül évente néhány hónapot ismét Weimarban tölt. A rendelkezésére bocsátott új lakásban, a Hofgärtnereiben rövidesen újra pezsgő zenei élet, tanítványok serege vette körül. Ettől az évtől kezdődött „háromfelé osztott élete”, melynek rendszeres színhelyei Weimar, Róma és Pest voltak. Vándoréletében azonban egyre fontosabb sarokponttá vált szülőhazája. A magyar sajtó pesti letelepedéséről cikkezett, nevét összekapcsolták egy országos zeneakadémia létrehozásával. 

1871-ben királyi tanácsosi kinevezést kapott évi 4000 forint tiszteletdíjjal, s bár ez hivatalosan semmire sem kötelezte, még nagyobb lelkesedéssel állt a zeneakadémia ügye mellé. A Magyar Királyi Zeneakadémia 1875. november 14-én nyílt meg, elnöke Liszt Ferenc, igazgatója Erkel Ferenc lettek.

A „háromfelé osztott élet” időszakában a zeneszerző Liszt stílusa jelentősen leegyszerűsödött, jövőbe mutató elemei egyre erősebben érvényre jutottak.

Lisztnek utolsó néhány évében az elismerések, ünneplések mellett sok méltatlan támadásban, mellőzésben, magánéleti kellemetlenségben is volt része. Zenéjének fejlődését sokan alkotó ereje hanyatlásának tekintették

A betegeskedő, megromlott látású Liszt 1886-ban, sürgető meghívásoknak eleget téve még egy nagy körutat tett Nyugat-Európában, ahol Párizsban és Londonban óriási sikerrel adták elő műveit, többek között a Szent Erzsébet legendáját és az Esztergomi misét. Munkácsy Mihály Párizsban megfestette híres arcképét, és meghívta a nagy utazások után pihenni luxemburgi kastélyába, Colpachba. Liszt innét erősen meghűlve érkezett 1886. július 21-én Bayreuthba. Rövid, ám súlyos szenvedés után tüdőgyulladás vetett véget Liszt életének 1886. július 31-én. Mivel végső nyughelyéről többféle, egymásnak ellentmondó nyilatkozata maradt fenn, leánya végül Bayreuthban helyeztette örök nyugalomra.

Forrás: Eckhardt Mária (Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont)
https://lisztmuseum.hu/kutatas/liszt-ferencrol-119417

Vörösmarty Mihály: LISZT FERENCHEZ

Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
 
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
 
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
 
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
 
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
 
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
 
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
 
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
 
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
 
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
 
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
 
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
 
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
 
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
 
(1840. november, december eleje)
 

Hat esztendeje voltam férjnél; felesége egy nemeslelkű, köztiszteletben álló férfiúnak, szülőanyja két bájos, drága gyermeknek. Vagyonomnak, társadalmi rangomnak teljes szabadságot köszönhettem. Előkelő csaád tagjaként számos összeköttetésem volt, dúskáltam az időtöltésekben, mindenféle pazar szórakozásban – egyszóval semmim sem hiányzott a szépnek és előkelőnek tartott élethez.
Ám mennyire meghauzdtolta benső életem a csillogó külsőt! Menyegzőm napjától fogva egyetlen boldog órában sem volt részem. A legelső naptól halálos szomorúságba borított szívem és értelmem teljes magánya az asszonysorssal rám háruló új kötelességek közepett, valamint a fájdalmas döbbenet érzése: miként tehettem,  hogy nőül menjek olyan férfihoz, aki nem gyújtott szerelemre? Innentől kezdve, ahogy apránként feltárultak előttem a feloldhatatlan kötelék következményei, és egyre gyakrabban  mutatkoztak meg férjem s köztem a természet-, lélek- s jellembeli különbségek, szenvevedéseim csak fokozódtak, hiszen helyzetembe se beleszokni, se beletörődni nem tudtam.
Úgy éreztem, szenvedéseimet lepleznem kell, ám ettől csak erősödtek. Hogy feltárjam valakinek szívemet – ezt becstelenségnek, szinte árulásnak éreztem a férfival szemben, akinek szeretetet fogadtam; legalább hallgatásommal tisztelnem illett. Így hát legközelebbi rokonaim, sőt még gyóntató atyám előtt is (holott őt egyébként bizalmamba avattam) elégedettséget színleltem. De a magamra kényszerített folytonos ámítás révén odaveszett lelkem belső derűje, ami a teljes őszinteségből fakadt.
Hat éven át sivár kényszerek közt, alaktalan szorongásban éltem; gyötört a lelkiismeret, ám felfoghatatlan, hogy miért hisz szándékaim igazak, nézeteim kristálytiszták voltak. A boldogság csalóka képe, a szerelmesek méltó osztályrésze lebegett előttem, és iszonyodva fürkésztem a mozdíthatatlanul komor jövőt. Meddő és gúzsba kötött életemből hiányzott a fény és a szabad levegő, így aztán elsorvadtak dédelgetett reményeim, kialudt megcsalt ifjúságom lobogása.
De hát hogyan is jöhetett létre ez a házasság, melynek gyászos következményei oly gyorsan mutatkozni kezdtek?
Hogyan ismerhettem megamat annyira félre, holott szenvedélyes és romantikus voltam, hogy beleegyezzem egy olyan házasságba, melyet se testem, se lelkem nem kívánt?
Hogyan adhattam fejemet pusztán rang megszabta házasságra, noha hiányzott belőlem a rang hiúsága és becsvágya?
Hová tettem eszemet s akaratomat, hogy fiatal létemre olyan férjet válasszak, akit alig alig ismertem, s akinek egész lénye olyan kevéssé illett hozzám, hogy ez idegeneknek is nyomban feltűnt? A szokásnak miféle rejtett hatalma hívta létre ezt a házasságot, amelynek annyi minden szólt ellene: kor- és vérmérséklet különbség, valamint külsőnk kiáltó ellentéte is?
Az eljegyzést kétszer is felbontottuk, és mindkétszer újra megkötöttük. Mintha a sors rendelné: hiába rettegtem az esküvő napjától, végül is férjhez mentem.
Hogyan hiányozhatott ennyire a belátás képessége egy derék, jólelkű emberből, hogy ily oktalanságra vetemedjék, s megkérje a kezem? Az ő becsületessége meg az én tapasztalatlanságom miért nem kímélt meg bennünket ettől a jóvátehetetlen tévedéstől? Minél inkább próbálom, annál nehezebb kibogoznom önkéntesség és kényszer, véletlen és szándék homályos fonalát és láncát, mely a kezünkben életünk titokzatos szövedékévé fonódott egybe. [...]
Bármi is a magyarázat, túlságosan későn ocsúdtam rá, hogy erőmet túlbecsültem, midőn lemondtam ifjúkorom álmairól, lemondtam a szerelem reményéről. Rettentő űr keletkezett bennem. Megpróbáltam kitöltei világi szórakozásokkal, semmitmondó kötelezettségeket vállaltam – mindhiába. Komoly és nyílt természetem viszolygott a sok haszontalanságtól, a hamis látszatoktól. A lázas tevés-vevés, amibe eltökélten beletemetkeztem, csak megzavart és elfárasztott, megnyugvást azonban nem szerzett, s valahányszor számot vetettem napjaim múlásával, csak szánni tudtam magamat.
Eközben cseperedtek gyermekeim, és számot tartottak a gyöngédségemre; mellettük mindennap valami mélabús varázslat kerített hatalmába, egyúttal azonban megfoghatatlan sóvárgás is keserítette gyengéd együttlétünk édességét. Atyjuk és köztem e pajkos kis teremtések leginkább csak nézeteltéréseket szítottak. Nem egyformán szerettük őket, és másként gondolkodtunk mindarról, ami örömükre vagy bánatukra volt.
A jövőre vonatkozó terveink is, holott effélében a szeretet összefűzte szülők idejében dűlőre jutnak, folyvást ütköztek csak, és nem találkoztak. Így aztán még szeretteim között is magányosnak éreztem magam, kicsinyeim csókja újra meg újra homályosan és fájdalmasan arra emlékeztettek: lehetett volna mindez másként is!
A vallás vigaszt kínált, benne találtam menedéket. Kora gyermekkoromban belém csepegtették azt a keresztény felfogást, hogy a szenvedés Istennek tetsző dolog. Minden erőmmel azon fáradoztam, hogy erről csakugyan meggyőződjem. Belemerültem az isteni szenvedések szemléletébe, viseltem keresztemet, és a Megváltóéra gondoltam. Rengeteget sírtam, s úgy éreztem, megkönnyebbülök általa.
Majd az a gondolat fogant meg bennem, hogy az Evangélium igazsága – ha szellemem jobban a mélyére hatol – erőt ad majd a lemondáshoz, és kitöltheti életemet. Abban is reménykedtem, hogy az Egyház nagy tanítóinak szorgalmas tanulmányozása gyarapítja majd bennem hitünk titkainak megértését, és magasabb szempontból fogom szemlélni az emberi nyomorúságot meg a saját bajaimat. Belemerültem a szent dolgok tanulmányozásába, és eltökélten előre óhajtottam haladni az üdvözülés útján. Miért ne hallgatott volna meg az ég? Mivel a Szentírás tiszteletére neveltek, így hát mikor hátsó gondolatok és elbizakodottság nélkül faggattam Isten igéinek értelmezőit, az a remény vezérelt, hogy hitem ettől csak erősödni fog. Azért kívántam jobban megismerni a Törvényt, hogy hívebben követhessem.
Mindennek épp az ellenkezője történt.
Az egyházi tanítások fiegylemes tanulmányozása, a szent szövegek kitartó olvasása közben, valamint annak az eleddig ismeretlen bíráló hajlamnak hatására, mely talán anyám protestáns véréből plántálódott belém (e hajlamnak korábban sosem engedelmeskedtem), a szellemóriásokkal való első szabad és közvetlen érintkezéskor első ízben támadt fel bennem a kételytől való félelem is. Az egyházatyák, a tudós doktorok tiszteletreméló társaságában, Ágoston, Jeremos és Bossuet közelségében szorongva ismertem fel, mily nehéz összeegyeztetni a kinyilvánított igazságot a természetes igazsággal, a dogmákat az értelemmel, a józan észt a csodákkal. Határtalanul megdöbbentem. Félelem költözött belém. Abbahagytam az olvasást, hiszen annyira másként hatott rám, mint vártam, és feltettem magamban: ezentúl nem fogok töprenkedni, hanem tisztán és egyszerűen elfogadom a nekünk tanított igazságokat. Követtem gyóntatóatyám tanácsát, s gyakori áldozásaimtól vártam, hogy érzelmeim legyőzzék értelmemet, a kegyelem isteni ereje diadalmaskodjék az emberi gőg csalóka szabadság felett. Az Egyház és a hagyomány világi tekintélyének fényében vettem szemügyre kicsinységemet, és az igazán jámbor lelkek alázatával rimánkodtam az éghez: leljen bocsánatot elbizakodottságom! Azonban hiába minden imádság, hiába az Istennel való belső egyesülésem az áldozás szentségében, szívem nem lelt békére, sem szellemem megvilágosodásra. Lelkiismeretem is nyugtalankodott, noha szándékaim tökéletesen tiszták voltak.
A derék pap intelmei hamarosan nem tudták már elűzni az Úr Asztalához járulásomkor érzett kételyeimet. Szomorúan távoztam, tudván tudva, hogy teljes hittel többé nem közelíthetem meg; és még mélyebbre hanyatlottam, a korábbinál is búsabb közönybe magam és a mindenség iránt. 

Forrás: Boldog és boldogtalan éveim Liszt Ferenccel: Marie d'Agoult grófné emlékiratai. Budapest, Palatinus, 1999. p. 28-32.