Nándorfehérvár ostroma és eleste

1521. május 18-án indította meg első hadjáratát Magyarország ellen I. Szulejmán (ur. 1520-1566), az Oszmán Birodalom szultánja.
Szulejmán 1520 őszén örökölte a trónt a Mameluk Birodalmat meghódító és a perzsákat Csáldiránnál legyőző I. Szelimtől (ur. 1512-1520), ekkor Magyarország hivatalosan már közel négy évtizede békében élt az oszmánokkal. A „béke” ellenére a végvárvonal mentén változatlanul zajlott a küzdelem a magyar vitézek és a rendszeresen portyázó könnyűlovasok között, többnyire magyar sikerrel, de a látszat csalóka volt. Először is, Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) halála óta a végvárak állapota folyamatosan romlott, katonasága, felszerelése fogyott, miközben számos támogató erőt (például Nándorfehérvár tüzérségét vagy a Száva vonalát védő hajóhadat) leépítettek. 
II. Lajos (ur. 1516-1526) Magyarországa nem volt felkészülve egy háborúra, ennek ellenére a Szulejmán megbízásából Budára érkező Behrám csausszal nem hosszabbították meg a fennálló békét, hanem hónapokon át egyeztettek a pápai és a császári udvarral, mindhiába. A szultán megalázónak érezte követe több hónapos késlekedését, ezért 1521. május 18-án maga döntötte el a kérdést: mintegy 60 000 fős, európai és ázsiai csapatokból álló seregével megindult birodalma törzsterületéről Magyarország ellen.
Az anatóliai hadak június 20-án Szabácsot, a ruméliaiak öt nappal később Nándorfehérvárt vették ostrom alá, miközben a szultán hajóhada akadálytalanul hajózhatott fel a Dunán.
A magyar királyi udvarban nem tudtak a török támadás megindulásáról, az ország vezetői sokkal inkább a Báthory István nádor és Szapolyai János vajda vezetésével vívott bárói-köznemesi politikai küzdelemmel voltak elfoglalva, mintsem a határok védelmével. Az ostrom hírére az erdélyi vajda becslések szerint 15 000, a király 20 000 fős haderőt gyűjtött össze, ezek a csapatok azonban tétlenül szemlélték, ahogy Szulejmán erői két hét után elfoglalták Szabács várát. Augusztus 29-én aztán a nándorfehérvári toronyra is felkerült a lófarkas zászló, ezután az oszmán hadjárat a Szerémség felégetésével és számos kisebb erőd elfoglalásával (pl. Zimony) befejeződött.
Az 1521. évi török támadás éppen a legsebezhetőbb ponton ütött lyukat az ország végvárrendszerébe, Szulejmán azonban nem kockáztatott meg egy Buda elleni támadást, hanem ázsiai csapatainak megóvása érdekében szeptember közepén visszavonult birodalma enyhébb éghajlatú területeire. II. Lajos hadai ezalatt Zentánál és Tolna mellett várakoztak, hogy a török kivonulás után visszafoglalhassák a megszállt várakat, a lassan meginduló magyar csapatok között azonban Mohácsnál kitört egy rejtélyes járvány, így szeptember 29-én a sereget feloszlatták.

(Rubicon)

A vár állapota a török támadás előtt

Nándorfehérvár várfalait és egyéb erődítéseit ama 10.000 aranyból, amelyeket Ernst Zsigmond pécsi püspök végrendeletileg a hatalmas erősség karbahelyezésére visszahagyott, gondosan kijavították. Egyébként a vár nagyon hiányosan volt felszerelve. Lövegeit, amelyeket Szapolyay 1515-ben Zsarnónál elvesztett, még nem pótolták; lőszere, élelme se sok volt, és bár sikeres védelmére legalább néhány ezer ember kellett volna, védőrségének száma alig haladta meg a 700-at. Miután a várba Héderváry Ferenc, az ifjú Török Bálint és ennek gyámja, Sulyok István, már nem tértek vissza, ott a parancsnokságot Oláh Balázs és a Héderváry által helyetteséül kijelölt Csulai Móré Mihály al-bánok, illetve alkapitányok vezették. Alattuk alsóbbrendű tisztek gyanánt szerepeltek: Morgay János, Bárdy László, Both János, Káldy Miklós, Ovcsarievics Péter és Utjeszenics Jakab.

Zimony eleste

A Nándorfehérvárral szoros viszonyban álló Zimony védelméről a horvát származású, derék Szkublics Markó gondoskodott 350 főnyi naszádossal és felfegyverzett városi polgárral; tűzérségi anyaga mindössze 3 hitvány tarackból állott, lőszere és élelme pedig alig néhány napra volt elegendő.
A török irreguláris lovasság, az ide is előre küldött akindsik, akikhez Khoszrev szendrői pasa csapatai is csatlakoztak, június 25-én értek Nándorfehérvár alá. A várbeliek erre sürgősen kértek segítséget Budáról, ahonnan azt az értesítést vették, hogy Báthory István nádor parancsot kapott, miszerint hadával a Szerémségbe vonuljon s hogy onnan mind Szabács, mind Nándorfehérvár segítségére legyen. Ámde tudjuk, hogy a bán hadai csak Száva-Szent-Demeterig jutottak s aztán újból a Duna bal partjára húzódtak vissza.
Khoszrev pasa tíz napon át hiába ostromolta a várat, de mivel sem hajóhada, sem a kellő számú ostromszerei nem voltak, ő a vár erődítéseiben a szárazföld felől nem sok kárt tehetett.
Július 5-én érkezett meg Piri nagyvezír hada a vár alá; vele egyenlő magasságban haladt előre a tűzérséget szállító hajóhad is a Dunán, és nyomban intézkedett az ágyúk kirakása iránt, amelyeket emberi erővel vonszoltatott a vár felé. Ezt a vár őrsége észrevevén, a törökök előrejutását élénk tüzeléssel igyekezett megakadályozni. Hogy a várat nemcsak dél, hanem nyugat felől is bekeríthesse, a nagyvezír Khoszrevnek 500 janicsárral és néhány faltörő ágyúval megerősített csoportját a Száva balpartjára szállította át, egyben meghagyván neki, hogy Zimonyt hatalmába kerítse. Miután Szkublics a vár feladását megtagadta, Khoszrev azt nyomban ostrom alá fogta s megfelelő tűzérségi előkészítés után július 12-én általános rohamot intézett ellene. Amikor a törökök behatoltak a várba, a lakosság és a naszádosok egy része kegyelemre megadta magát, ellenben a vár vitéz parancsnoka, Szkublics Márk, mintegy 100 főnyi segítő társával végső ellenállásra és küzdelemre határozta el magát. A halálra szánt csapat, miután mintegy 400 töröknek oltotta ki az életét, mind egy szálig elesett, vagy sebesülve fogságba került. Szkublicsot haldokolva vitték a nagyvezír elé, aki a rettenthetetlen hőst dühében egyik hadielefántja által tiportatta össze.

Nándorfehérvár eleste

Zimony ilyenformán elég gyorsan török kézre került, de Nándorfehérvárral július végéig Piri pasa nem csak hogy nem boldogult, hanem a vár ostroma, a várőrség ébersége és felette tevékeny magatartása folytán, úgyszólván alig haladt előre. A bevett Zimony földig leromboltatván, Nándorfehérvár most már nyugat felől is körülfogatott és az ostrom immár ebből az irányból is megindulhatott, Az ostromágyúk rengeteg lőszer felhasználásával idővel több rést törtek ugyan a falakban, de a július hava folyamán intézett 14 rohamot a magyarok mindannyiszor szerencsésen visszaverték. A védelem lelke Oláh Balázs alkapitány volt, aki nemcsak magyar vitézeire támaszkodva, hanem a szerb lakosság által is támogatva, a törökök minden erőlködését meghiusítá s e mellett igen gyakran végrehajtott kitörései közben sok török ágyút szegezett be s 19 török lobogót kerített hatalmába.
Belgrád hosszantartó eredménytelen ostroma nagyon felbőszítette a még mindig Szabács előtt álló Szulejmánt, aki Szabács szerencsés megvétele után előnyomulását immár tényleg egyenesen Buda felé akarta folytatni s így haragjában parancsot küldött Piri nagyvezírnek, hogy a rengeteg áldozatba kerülő ostrommal hagyjon fel. Egyúttal a szultán egyik bizalmasát, Musztafa pasát Belgrád alá küldte, hogy az ottani állapotokról meggyőződést szerezve, jelentést tegyen. A nagyvezír meg lévén győződve Belgrád fontosságáról, sokáig habozott az ostrom abbahagyásával, mi miatt a szultántól ismételten rosszaló és kifogásoló parancsokat kapott. Ezek hatása alatt azonban végre mégis engedett, a Száván több helyen kikötőhídakat csináltatott, amelyeken „a sereg legnagyobb része átkelt a podgyászokkal és jószágokkal,” hogy a folyó balpartján csatlakozzék a Szabácsnál álló fősereghez. „A feslett erkölcsű gyaurok látván ezt a dolgot, fölmentek a vár falaira, örömükben ágyúztak, megfújták a trombitákat, verték a dobokat, tornyaikban harangoztak és kelepeltek, szóval rendkívül örvendeztek.”
Alighogy a nagyvezír seregcsoportja megkezdte az elvonulást, egyszerre csak újabb futár érkezik Szulejmán alábbi parancsával: „Vezírem Musztafa pasa boldogságos udvaromba jövén, trónom zsámolya előtt előterjesztette a tényállást a várra vonatkozólag, minek következtében arra irányozom világhódító hadjáratom gyeplőjét. Az ágyúkat hozasd vissza és a felséges Isten segélyével teljes bizonyosságban fogj hozzá a vár elfoglalásához.
Erre a nagyvezír nyomban visszafordult, seregcsoportját hajókon újból a Száva jobb partjára szállította át és egyúttal intézkedett, hogy az ágyúkat vívő hajók is visszaforduljanak. Mindez megtörténvén, a csapatok ismét régi helyeiket foglalták el és az ostrom újból kezdetét vette, majd „több helyen közeledő árkokat nyitva a földben, az árok széléig hatoltak” s így a harc ezután a legnagyobb intenzitással éjjel-nappal újból tovább folyt.
Július 31-én Szulejmán szultán is Nándorfehérvár alá ért a szabácsi seregcsoporttal s az ostrom fővezetését átvevén, a déli fronton a Duna és a Száva között a bal szárnyon Piri pasa nagyvezír, a jobb szárnyon pedig már a fentebb említett Musztafa pasa újonnan alakított seregcsoportját helyezte el. A zimonyi oldalon a Száva–Duna között Achmed pasa foglalt állást a ruméliai hadtesttel; itt ütötte fel főhadiszállását maga a szultán is. Augusztus 2-án Achmed pasa megszállotta a Zimony és Nándorfehérvár között a Duna két ága által képezett Czigány-szigetet (mely utóbb Nagy Tábor sziget elnevezést nyert), ahonnan sokkal közelebb lehetett férkőzni a vízivárhoz s a következő napon már ez oldalról is működtek a török ágyúk a vár ellen. Miután a várfal itt a leggyengébben volt kiképezve, abban csakhamar rés után rés keletkezik, aminek a szultán annyira megörül, hogy Achmed csapatjainak augusztus 4-én rohamot parancsol, de hiába; az idő előtt elrendelt támadás, amely állítólag 5000 török életébe került, visszaveretett.
Augusztus 8-án a szultán egyszerre három oldalról intéztetett rohamot a vár ellen. A vitéz védők oly hősiesen viselkedtek, hogy számuk 700-ról 400-ra olvadt le, de azért még sem tudták megakadályozni, hogy a vízivár az ellenség kezébe ne kerüljön, ami aztán a város feladását is maga után vonta. „A fényes győzelmet nagy öröm és vígság követte; a tornyokra feltűzték az iszlam zászlóit s megszólalt a tábori zenekar.”
A megmaradt őrséget Oláh Balázs a fellegvárba vezette vissza; odamenekült a rác lakosság nagyobb része is, akiket Oláh alkapitány és Both hadnagy csak Móré Mihály határozott parancsára eresztett be.
Ezt az augusztus 8-iki ostromot örökíti meg Ortelius 1603-ban Nürnbergben kiadott Chronologiájának a XI/4. számú mellékleten reprodulkált rézmetszete, amely Nándorfehérvárt a Duna balpartjáról nézve mutatja s mely a várhegy délkeleti oldalát túlmeredeknek ábrázolja. Az Ortelius-féle rézmetszethez Kiss Lajos (Nándorfehérvár bukása 1521-ben 582. old.) a következő megjegyzést fűzi: „Az Ortelius-féle kép ezt a jelenetet (t. i. az augusztus 8-iki támadást) ábrázolja. Itt két irányban tör előre az ellenség: a keleti és délkeleti kapu felé. Mindkét kapu fölött nagy torony emelkedik. A keleti kaput észak felől a Duna, kelet felől a Dunából messzire behatoló, vízzel telt széles árok védelmezi. Az ároktól balra futó árkot látunk, ettől balra a rajz bal szélén kissé emelkedett helyen, sánckosarak vannak s közöttük ágyúk. Dél felé (a város bal széle fölött) a magasabb helyeken szintén ütegek tűnnek fel s ezek mögött a külső vonalon a tábori sátrak látszanak. A keleti (dunai) kapu előtt terjedelmes partsík van, melyre hajókon szállítják a törököket. A vízállás ekkor, a magyarok szerencsétlenségére alacsony volt, s a Száva és Duna szélén a falak alatt sok helyen száraz partsík emelkedett ki; ezeket e törökök megszállották s innen a megrongált falakra tódultak. A kép szerint egy csapat török már egészen a keleti kapu előtt csoportosul s a hajók szakadatlanul hordják ide az ellenséget. Ugyanekkor a mezőség felől (a Duna és az árok alkotta félszigetszerű nyelven) egy másik török csapat futólépésben rohan a délkeleti kapu felé. A falakat és tornyokat már senki sem védelmezi. A kapuk be vannak törve s az ellenség szabadon vonulhat be a városba. A lakosság a várost elhagyván, a fellegvár kapuja felé menekül. A törökök azonban nem üldözik őket, hanem a város piacán csoportosulnak s hosszú lándzsáikat vállra vetve várakoznak kívülről jövő társaikra. A fellegvár őrsége ellenben harckészen áll a falakon s hatalmas lövésekkel üdvözli az ellenséget.”
A vízi vár és a város bevétele után a szultán az ostromgyűrűt még szorosabbra vonta, az előbbre vitt ostromágyúkból fokozottabb tüzelést fejtett ki és egyidejűleg az egyik francia vagy olasz renegát tanácsára elrendelte a vár főbb bástyáinak aláaknázását, ami ellen a védők nem sokat tehettek. A folytonos ágyúzáson kívül a törökök a fellegvárt több helyen fel is gyújtották, amit azáltal értek el, hogy éjjelente nyílvesszőkre erősített üszköket lövöldöztek a fellegvár épületeire. Fokozta a helyzet súlyos voltát, hogy Móré Mihály a törökökhöz átszökvén, árulóvá lett és nemcsak a vár gyöngébb pontjait jelölte meg, hanem a szultán egy megbízottjával az egyik réshez menvén, Oláh Balázst nagy ígéretekkel a vár feladására ösztönözte, de ez nem tántorodott meg hűségében.
Augusztus 12-én a szultán újból felszólította a vár parancsnokát annak feladására, de Oláh ismét tagadó választ adott, mire augusztus 16-án új általános roham következett, amelyet azonban ismét nem elég erélyesen hajtottak végre. A délkeleti fronton Piri nagyvezír és Piri pasa támadása nem volt valami erélyes és komoly s így nem sok eredményt értek el, de Achmed janicsárjai véres küzdelem és nagy erőfeszítés után megmászták a falakat és kitűzték azok ormára a lófarkas török zászlókat. E kemény küzdelem közepén Both és Morgay hadnagyok is életüket vesztették és a janicsárok egy része egészen a vár piacáig hatoltak előre. De csakhamar ott terem Oláh Balázs és estig újból sikerül neki a föllelkesített parányi haddal a törököket a fellegvárból kiverni.
Másnap, augusztus 17-én, a törökök szünetet tartottak, mely alatt Móré ismét csábító ajánlatokkal közeledett a fellegvár falának egyik réséhez, de Oláh válasza most is elutasító maradt. Erre a küzdelem ismét újult erővel indult meg, amelynek folyamán a várbeliek helyzete napról napra rosszabbá vált; a falak, gyengébb bástyák, tornyok egymás után felmondták a szolgálatot, a lőszer, élelmiszer erősen fogyott, sőt fogytán volt már az ívóvíz is.
Augusztus 20-ika táján tudta meg Szulejmán, hogy a Szerémségbe egy erős ellenséges seregcsoport – a nádor hada – tört be, minek folytán Piri pasa nagyvezírt Szalánkeménbe rendelte, ahol tudvalevőleg a török hajóhad egy része horgonyzott. Szulejmán azt hitte, hogy hamarosan tekintélyes fölmentő magyar sereg érkezik Nándorfehérvár alá, miután azonban a nádor hada hamarosan újból a Duna északi partjára húzódott vissza, az aggodalom csakhamar feleslegesnek bizonyult. Annál kétségbeejtőbb lett napról napra a fellegvárbeliek állapota, akik a végsőkig kimerülve már mindenben nyomasztó szükséget kezdtek szenvedni.
Augusztus 24-én Szulejmán szultán még nagyobb igéretekkel a vár feladására akarta bírni Oláh Balázst, de ez következetesen megmaradt eredeti elhatározása mellett, hogy legvégsőig kitart, ellenben, hogy a falak rendbehozatalára és egyéb sürgős munkák elvégzésére időt nyerjen, öt napi fegyverszünetet kért a szultántól, amit viszont ez tagadott meg.
Augusztus 25-én az ostromágyúk még az eddiginél is fokozottabb tevékenységet fejtettek ki, másnap pedig a törökök új általános rohamra kelnek, de ismét siker nélkül. Ezúttal több török vezető sebesült meg,. Oláh és hős maroknyi csapata újból kiűzi a behatolt ellenséget a fellegvárból. Az ismételt kudarcok láncolata, amelyek eredmény nélkül rengeteg ember életébe kerültek, már nem csak feldühösítették, elkeserítették, hanem állítólag a végső eredményt illetőleg már kishitűvé tették a hatalmas szultánt, aki állítólag már a művelet abbahagyásának gondolatával kezdett foglalkozni, amidőn egy szerencsés véletlen döntő fordulatot adott a dolgoknak. Másnap, augusztus 27-én ugyanis légberöpült a fellegvár legmagasabb tornya, amelyet a magyarok felváltva „Kölestoronynak”, vagy „Mérföldes toronynak” (Milliaria) a törökök és szerbek pedig „Nebojszenak”, „Ne félj toronynak” neveztek. Erre a törökök nyomban új általános rohamot intéztek, mely mindkét részről a legelkeseredettebb küzdelmet váltja ki, amelyben maga Oláh Balázs is megsebesül. A fellegvárat fokozatosan mindig több és több török lepi el, úgy hogy a magyarok csakhamar a Czillei-palotában és a többi házakban kénytelenek menedéket keresni. De ekkor Káldy Miklós a megmaradt maroknyi néppel még egy végső erőfeszítést tesz és a betolakodott törököket kiűzvén, még egyszer megmenti a fellegvárat a már biztosra vett elveszéstől.
Ez öldöklő tusák után azonban Oláhnak már csak 72 vitéze maradt, akiknek fele vele együtt többé-kevésbé súlyosan meg volt sebesülve. Ekkor történt a fentebb említett árulás is. Ehhez járult, hogy másnap, augusztus 28-án, valami vallási ügyből kifolyólag a magyarok és szerbek között viszálykodás támadt, melynek az lett a vége, hogy most a szerbek a további ellenállás hiábavalóságát hangoztatva, türelmetlenül kezdték a vár feladását követelni. Ily körülmények között Oláh a szultánnal alkudozásokba bocsátkozott, amelyeknek az lett az eredménye, hogy Szulejmán a várőrséget hitlevélben biztosította, hogy az a nőkkel és gyermekekkel együtt fegyveresen elhagyhatja a várat. Ez augusztus 29-én meg is történt. A török táborban mindnyájukat fényes igéretekkel arra csábították, hogy legyenek törökökké. A szerbek hajlandók voltak az ajánlatot elfogadni, a magyarok nem. Utóbbiakat tehát kivezették a táborból, de alig lépték át annak sáncait, a nagyszámú fegyveres kíséret körülfogta őket és mindnyájukat leölte. A szerb katonák és lakosok jó szolgálatait és engedékenységét azzal jutalmazta a szultán, hogy mindnyájukat bántatlanul Konstantinápolyba szállíttatta, ahol azok az egyik külvárosban letelepíttetvén, ez a városrész a Belgrád nevet nyerte.

(Arcanum)

Nándor-Fejérvár bevétele a törökök által.
1522-iki nürnbergi szinezett fametszet, Resch Farkas fametsző müve. A bécsi Albertina metszetgyüjteményének eredeti példánya után.