December

A ház olyan decemberi volt. Évek óta megfigyelte már, hogy ilyenkor év utóján valahogy más a ház. Általában már az ősz beálltától fogva elkezdett megváltozni, s ez azzal kezdődött, hogy kora délutántól fény égett az ablakokban. A lámpafény, a hirtelen szélrohamokban bezörrenő kapu, az udvaron a kanális körül korcsolyázó levelek mindig azt az érzést keltették az emberben, hogy siessen: iparkodjék minél hamarabb elérni az ajtót, mert bent valami biztonságos és jó várja: a fűtött lakás hangulata. Az embernek ősszel, télidőn mindig fontosabb volt az otthona, mint egyébkor.
Persze a város is megváltozott decemberre.

A fiút mindig érdekelték a boltok, szerette a pultokat, az árukat, a polcok rendjét, maga is kereskedelmi pályára készült, s úgy nézelődött egy-egy kirakat előtt, egy-egy üzletben, mint a szakember. A decemberi Mikulás-piros boltsorok mindig elragadtatták: most, hogy idősebb lett, már nem úgy nézte az árukat, hogy mit szeretne belőlük magának, hanem tárgyilagosan: gyönyörködött az ezüst- és bíborcsomagolású holmikban, és szerette az ilyenkor mindig visszatérő díszeket is. Télapó vastag, jókedvű bajuszát, orcája szélmarta rózsaszínjét, az üveggömbök és ezüstboák villogását, de az aranynyakú palackokat vagy nejlondobozból előkandikáló kesztyűket, nyakkendőket is.

Most, a téli szünet első napján, ott állt a konyhaablakban, és lenézett az udvarra. A hó most eredt neki, még nem forgott és táncolt, csak el-ellebegett az ablak előtt egy-egy pehely. Követte a szemével a csillagocska útját, ameddig csak látta. A folyosón ajtók nyílottak-csukódtak, felgyűrt gallérú lakók siettek el a konyhájuk előtt. Egyszer Évát is látta, nagy kosárral, kabát nélkül rohant el a hátsó lépcső felé, fél kezével összefogta a nyakán a kardigánját. „Megy szénért – gondolta a fiú -, megint nem vett a hátára semmit. Még megfázik.”

A konyhájukban mézszag volt, szegfűszeg és fahéj elkeveredett illata. Anya maga szeretett szaloncukrot csinálni, ott száradt a massza a márványlapon. Két évvel ezelőtt még lenyesett volna belőle egy csíkocskát, most csak komolyan megszemlélte. Egyik szélét nem látta elég simának, óvatosan meglapogatta egy késsel. Hogy változik az ember, mire eléri a tizennégyet! Nem csak nő, s folyton le kell ereszteni a kabátujját: más lesz. Most már egyáltalán nem érdeklik az indiánregények, viszont mindennap elolvassa az újságot, amiről ezelőtt szó se lehetett volna.

„Karácsony – gondolta a fiú. – Apa azt mesélte, hogy régen, mikor még lövészárkokban harcoltak az emberek, karácsonytájt nem lőttek egymásra a katonák a frontokon. Fura dolog. Csak karácsonykor érezték visszásnak a háborút? Pedig a háború természetellenes, érthetetlen, csak a béke lehet az emberek természetes létformája.”
De mi a béke?
Elmosolyodott a gondolatra, hogy meghatározzon valami ilyen egyszerű, s ugyanakkor bonyolult fogalmat. Sose tudta jól kifejezni magát irodalom órákon, holott szerette az olvasmányokat, a verseket is. Jó, hogy nem kell dolgozatot írnia erről! Még egyszer rászorította a széles tortakést a szaloncukor masszájára. Az iménti fűszerillatokkal most elkeveredett a kávészag is; anya kávét darált odabenn, és énekelt. A fiú nem tudta, milyen a háború, csak könyvekből, filmről, a felnőttek beszédéből és az iskolai tananyagból ismerte, de azt érezte, mindent odaadna és vállalna azért, ha elkerülhetné.

Voltaképpen lekísérhette volna Évát. A lány nem szeret szénért menni, nem a cipekedés miatt, de azt mondja, a pincében patkány van. Ő ugyan még egyet se látott odalenn, de azért persze lehet. Jó gyerek ez az Éva, csak neki panaszkodott, a mamájának nem. Kalmár néni azt hiszi, Éva szívesen lemegy tüzelőért, pedig milyen nehezére esik. Irtózik a patkánytól.
Utánamenjen?

Van köztük valami kibeszéletlen, valami furcsa. Éva két hét óta Simon Palival jár haza, pedig mindig ő jött vele eddig, mióta csak Éváék a házba költöztek, s a lány is abba az iskolába került, ahová ő. Három éven át indultak, s tértek haza együtt, két héttel ezelőtt aztán Éva egyszer csak Simon Palihoz szegődött, ő meg motyogott valamit, hogy rajzlapért kell mennie, s magukra hagyta őket. A boltban sokáig, zavartan válogatott a teljesen egyforma rajzlapok között, s megmagyarázta magának, hogy Éva nem magántulajdon, s mindenki azzal beszélget és megy haza az osztálytársai közül, akivel akar. De mikor másnap megint meglátta Simon Palit a sarkon, s észrevette, hogy Éva, mikor kilép az osztállyal, oldalra pillant, mintha Medve patika felől várna valakit, sarkon fordult, és elkanyarodott a Bíró Mátyás utca felé. Kéki Bandi ment előtte, annak a vállára csapott: azt mondta neki, ki kellene menni a műjégre. Mérkőzésekről beszéltek, ő valamivel hangosabban, mint szokott. Sokáig azt hitte, Bandi nem vett észre semmit, elfogadta, természetesnek találta, hogy ma hozzá csatlakozott. De mikor a Kékiék házának kapujához érkeztek, Bandi azt mondta neki: „Szervusz! Gombház!” – és ebből kiderült, hogy mindent tud.
Persze, a dolog nem ilyen egyszerű, és nem lehet elintézni annyival, hogy „Gombház!”

A fiú ismerte a nótát, kisebb korában, míg változni nem kezdett a hangja, eleget fújta éles szopránján: „..sej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad...” Éva megváltozott magatartása nem azt eredményezte benne, hogy egyszerűen megharagudott a lányra, hanem elkezdett gondolkozni. Összehasonlította magát Simon Palival, aztán, nagyon becsületesen arra az eredményre jutott, hogy Simon kívánatosabb társaság, mint ő. Simon Pali a legjobb tanuló, a barkácsoló szakkör vezetője, jól is sportol, és a legmagasabb, legvállasabb az osztályban. A gondolatot nem volt könnyű tudomásul venni, de meg lehetett szokni, s az ember még csak boldogtalan se volt miatta, inkább suta, ügyetlen. „Milyen félszeg lettem mostanában – gondolta a fiú. – Valami megingott bennem, valami biztonság, valami hit. Majd kiheverem.”

Nem, a Simon Pali-ügy nem jogcím arra, hogy elnézze, amint Éva egyedül megy a pincébe, és egyedül cipekedik. „Az udvariasság, a figyelmesség nem vár ellenszolgáltatást – tanította anya -, az ember természetesen udvarias, magától értetődően az. Férfi leszel, most vagy alakulóban, most különösen vigyáznod kell magadra, hogy véreddé váljék a tapintatosság, a másokról való gondoskodás fontossága.” Kisietett a konyhából, s a folyosóra lépve szinte beleszédült a kinti, decemberi szagba: hideg szag volt, hó és fagy illata. Gyönyörű este volt, fenn zölden szikráztak a csillagok.

A pinceajtó nyitva állt, a sárga fénycsíkot mintha kiloccsantották volna a fekete földre. Kalmár néniék pincéje leghátul volt, ment a fűrészporos, puha földön, nem hallatszott a lépte. Éva ott hajladozott a szénkupac mellett. Megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse. A lány megfordult, s mikor meglátta, ki áll mögötte, felvillant az arcán az öröm. A gyöngédség, a boldog meglepődés olyan félreérthetetlenül elömlött az arcán, hogy a fiú szinte belerendült. „Simon Pali – gondolta zavartan. – Hát minek örül most nekem?”

Nem is köszöntek, csak nézték egymást egy pillanatig, aztán a fiú lehajolt a kosárért, és a vállára emelte. A kislány előtte szökdelt, kék szemén meg-megcsúszott a fény. Ő csukta be mögöttük a pinceajtót, ahogy a villanyt eloltották, s ott maradtak egymás mellett a pince homályos előterében, nem látta, de érezte, hogy Éva mosolyog. Nem nevet, nem kineveti – mosolyog. Valaminek örül, valami fűti; olyan most, mint egy kis kályha.

Simon Pali tegnap is ott volt náluk, látta az ablakból, mikor érkezett. Kalmár néni nyitott neki ajtót, és úgy köszönt rá, mint egy régi ismerősre.
Felfelé a három emeleten nem volt könnyű a kosár. A lift megint rossz, milyen okos volt, hogy utánajött Évának. Most beszélni kellene valamit, de nem jut eszébe semmi, pedig meg kellene szólalnia. Persze lehet, hogy a lány így is érti, azért hallgat ő is mellette. Most olyan, mintha a két hallgatás beszélgetne – meghitt és igazi.

Kalmárék ajtajában megállt, habozott. Menjen tovább? De Éva már nyitotta is az ajtót, és akkor belépett mögötte. Ismerte jól az utat a konyha felé, ott állt a fásláda, belezúdította a szenet. Letette a kosarat, indult volna kifelé, de Éva elállta az útját, ránézett, és a szeme azt mondta: „Maradj!” A fiú megállt, vadul vert a szíve. „Nehéz volt a kosár” – gondolta, de tudta, hogy ez nem igaz, nem ettől dobog úgy. Valami készül Kalmáréknál, a konyha fűszerillatú levegőjében. De mi? Jó vagy rossz? Mi lesz az a mondat, amelytől megtudja végre?
A mondat egyetlen szó volt. Éva lenyúlt a konyhaszekrény aljába, kivett valamit, odanyújtotta neki, és mondta: „Nesze!”
Játék volt a kezében, azaz talán mégsem az. Egy parányi bolt, bádoggal borított pici pultokkal, fémkeretkékbe foglalt üvegtáblácskákkal, számtalan csepp fiókkal, polccal, konzervdobozzal, befőttesüveggel és felvinyettázott, üres öngyújtóbenzines ampullákból átalakított palackokkal. A bolt hátsó helyiségében raktár, a raktárban ládácskák, kis zsákok, a zsákokon festett betűk: Bab, Cukor… A zsákok oldalán apró öltések, Éva finom, alig látható öltései. De ki csinálta a fémvázat, a bádogborítást, a pultokat? Egyetlen valakit ismer, akinek ilyen ügyes a keze. Ez a Simon Pali munkája.
-Meglepetés! – mondta Éva, lábujjhegyre állt, felnyúlt a pohárszék tetejére, levett a tálból egy kekszet, kettétörte, a felét betette a fiú szájába, a felét bekapta. – A barkácsolók segítettek. Nem tudtam mit kitalálni, aminek örülnél. Örülsz?
Nem felelt, csak forgatta a boltocskát, jövendő munkahelyét. Mit lehet erre válaszolni? Éva kinyitotta a konyhaajtót, ránézett, nagyot, mélyet sóhajtott, s azt mondta valami sose hallott, felnőttére emlékeztető hangon: „Akkor jó!” A szén fekete háta villogott a fásládában, a csepp befőttesüvegekben gyümölcs is volt, egyetlen szem cseresznye, egyetlen szem eper…

Mikor végre visszalépett a folyosóra, már ömlött a hó. Puha, fehér kavargásán át még egyszer visszanézett a Kalmárék konyhája felé. Éva vacsorához kezdett teríteni, jól látszott az ablakon keresztül, ahogy hajlong szépen, rendesen elsimította az abroszt. Minden mozdulata kecses volt, átgondolt, olyan megbízható. „Boltban fogok dolgozni – gondolta a fiú, és lehunyta a szemét, hogy a szemhéján is megülhessenek a pelyhek. De nem szeretném, ha Éva maga csinálná a szaloncukrot, az annyi panccsal jár. Majd a boltból… az az áru, amelyet én tartok… majd…”
Nagyon jó érzés volt, hogy egyszer majd Éva lesz a felesége.

Forrás: Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok. Karácsonyi írások. Budapest : Libri : Jaffa, 2019, p. 60-69.

Ajánlott könyv: