Csodát csak Isten adhat

Karácsonykor egyedül vagyok. A férjem meghalt. És én rajta kívül mást nem akartam. Én nem tudom folytatni a csodát. Csodát csak Isten adhat. Olyan férjem volt, hogy harminchat évet úgy kell megőriznem a múltból, mint harminchat gyöngyszemet. Tisztán. És egy emléket úgy kell ápolni, mintha élne, és nekem is úgy kellene élnem. Emberként is, nőként is. Ez ilyen egyszerű.
Szenteste nincsenek vendégeim. Ez az ünnep az enyém, a halottaimé és a Jóistené. Állok, mint ahogyan édesapám állt egykor, kezében a Bibliával. Elolvasom Krisztus születését, és elénekelem az ilyenkor szokásos dalokat. Az ajándékokat nem nézem meg, odateszem az asztalra. Közben égnek a gyertyák, és érkeznek sorra a halottaim.
Visszatérnek a szívembe a gyermekkori karácsonyok, a fiatal lány és a fiatalasszony karácsonyai. Minden halott, akiket szerettem, és akiknek hálával tartozom ezekért a karácsonyokért. Én mást nem tudok a halottaknak adni. Elkészítem a sírt, ahogy illik. Ez olyan vidéki bennem. Hogy me ne szóljanak. Nem szólnának meg az én halottaim. Anyám azt mondaná: „Megfázol, kislányom, nagyon hideg van. Nem szeretem, ha ilyen sötétben egyedül jársz.” Apám azt mondaná: „Gondolod, e nélkül nem hiszem el, hogy szeretsz?” A kisvárosi ember más. Debrecen hiába nagyváros, mégsem főváros. És én tartom a régi szokást… Végül megnézem, mit kaptam a szeretteimtől. Ekkor már saját ajándékaimat odaadtam. Megköszönöm a jóistennek, hogy megint megértem egy karácsonyt. És elszámolok. Mert nem tudom, itt leszek-e jövőre. És kérem az Urat, bocsássa meg nekem, amit véteni fogok. Nem tudom, mit rontok el, miben fogok hibázni. Hosszú egy esztendő. És tudom jól, nagyon nagy indulatot adott a Teremtő nekem. Azért adta, hogy regényeimben jól ábrázoljak. Ezért kérem Őt, bocsássa meg nekem mindezt előre. És majd találkozom vele, amikor megyek a templomba. Az újév is nagyon csendes. Nálunk, reformátusoknál az újév előtti nap bűnbánati nap. Számba veszem, hogy mit vétettem. Újév első napján úrvacsorát veszek. Visszanézek az elmúlt esztendőre, bocsánatot kérek azoktól, akiket megbántottam. A szilveszter éjszaka az valaminek a zárószakasza. Az újév nálunk, a családban is mindig csendes volt. Apám azt mondta: „Dáridóval nem végzünk, pohárral a kezünkben nem kezdünk esztendőt.” Miközben kint harsog a világ, én számadást készítek. Másnap elmegyek a templomba. Emlékezem, és megvallom a bűneimet. Sosem szégyelltem megvallani, ha vétettem. Nem szeretek én terhekkel járni. És a terheket Isten leveszi rólam. Hazafelé már olyan vagyok, mint egy pillangó, akkor még a hóban is táncolni tudnék, akkor könnyű minden.
A férjem angyalt látott, mielőtt meghalt. Ezt mondta: „Olyan különös volt, az ajtó mellett, ott állt az ágynál. Komoly volt, és szépen nézett rám.” Kérdeztem: „Mit akart tőled?” Így válaszolt: „Mintha szólt volna, hogy mehetek, hogy nem kell tovább szenvednem.” Az Úr angyalt küld mellénk. Hogyan is lehetnénk meg Isten segítő kegyelme nélkül?

Forrás: Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok. Karácsonyi írások. Budapest : Libri : Jaffa, 2019, p. 150-152.

Ajánlott könyv: