Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
(1821–1881)
Moszkva szegénykórházában született, mivel apja ott volt orvos. A gyermekkorától sokat betegeskedő író számára életének egyik legmegrázóbb élménye volt apja halála, akit kegyetlenkedései miatt jobbágyai vertek agyon. Súlyos, lelki eredetű betegsége innen eredeztethető.
Hadmérnöknek tanult, de tanulmányait nem fejezte be. Egyre inkább az irodalom és a publicisztika, illetve a korabeli szellemi mozgalmak felé fordult figyelme. Első sikeres alkotása Szegény emberek (1845–46) címen jelent meg 1848-ban. Bátyjával többször kísérelt meg lapokat, folyóiratokat megjelentetni (pl. Vremja – Az Idő címmel) – sikertelenül.
Pere és száműzetése: Bár sohasem csatlakozott semmilyen mozgalomhoz, szervezethez, mégis megvádolták, hogy tagja volt az utópista szocializmus nézeteit képviselő, ateista Petrasevszkij-körnek. Felségárulás vádjával halálra ítélték (1849), s több társával együtt alávetették annak a megalázó és félelmetes helyzetnek, hogy csak a vesztőhelyen, az ítéletre várva kaptak kegyelmet. Az ítéletet a cár többéves száműzetésre, majd az ezt követő katonai szolgálatra módosította.
A száműzetést állítólag élete egyik meghatározó pozitív élményének tartotta, itteni élményei alapján készítette Feljegyzések a holtak házából (1862) című emlékiratregényét.
Utazásai: Az 1860–70-es években hosszas utazásokat tett Nyugat-Európában, de – szemben kortársaival – a Nyugat inkább taszította, mint vonzotta. Utazásai során ismerkedett meg a különböző szerencsejátékokkal, s eluralkodott rajta a játékszenvedély, emiatt is sokat küszködött anyagi gondokkal. Ez az élményalapja A játékos (1866) című kisregényének.
A szlavofil messianizmus eszméjeNyugati tapasztalatai és az orosz valóság határozták meg Dosztojevszkij társadalmi-politikai nézeteit. Elutasította a nyugati kapitalizmust, és kidolgozta a maga idealisztikus-messianisztikus szlavofil nézeteit. Mély meggyőződéssel hitt Oroszország fölemelkedésében és az orosz nép küldetésében. A „nyugatos” orosz értelmiséget (pl. Turgenyevet) valósággal gyűlölte, hazaárulónak tartotta. Politikai-gazdasági tézisei gyakran fölbukkannak regényeiben, miként politikai ellenfeleire is ráismerhetünk egy-egy regényalakban (pl. Ördögök című regényében az idősebb Verhovenszkij nézeteiben Turgenyevre és Tolsztojra ismerhetünk).
Izzó szenvedéllyel vett részt a korabeli irodalmi vitákban. Irodalmi, irodalomelméleti műveiben, beszédeiben, előadásaiban értékes gondolatokat fogalmazott meg Gogol és Puskin művészetéről.
Forrás: https://tudasbazis.sulinet.hu
A Karamazov testvérek
Dosztojevszkij világhírű regénye a kritikusok szerint a szerző legérettebb, egyben életművét betetőző alkotása. A mű alapján számos színházi darab és film készült.
A mű rövid tartalma:
Fjodor Pavlovics Karamazov egy vidéki kisvárosban él jómódú özvegyemberként. Fiatal korában a gátlástalan pénzszerzés és nők elcsábítása volt számára a fontos. Kétszer nősült; első házasságából született Dimitrij, a másodikból Ivan és Aljosa. Két feleségét durva viselkedésével korai halálba üldözte. A második asszony halála után Fjodor Pavlovics végképp duhaj életre adja fejét, gyerekeivel nem törődik; a fiúkat rokonaihoz, barátaihoz küldi, hogy neveljék fel őket.
A regény elején Dimitrij, a 28 éves katonatiszt apja városába érkezik. Fjodor Pavlovics nem örül Dmitrij felbukkanásának, mert tudja, hogy legidősebb fia anyja örökségét szeretné tőle megszerezni. Az apa és a fiú találkozásukkor hamar összeszólalkoznak a pénz miatt, és magukhoz hívják az értelmiségi Ivant, hogy segítse rendezni a konfliktust. Ivan egyiküket sem kedveli, ahogy nem kedveli apját Aljosa sem, aki a városban egy kolostorban él. Az apa és Dmitrij megegyezik abban, hogy a kolostorban találkoznak, és a nagy tiszteletnek örvendő Zoszima sztarecet, Aljosa tanítómesterét kérik meg, hogy segítsen megoldani a családi helyzetet.
Fjodor Pavlovics a kolostorba érkezve tiszteletlenül viselkedik: ugratja a szerzeteseket, és trágár történeteket mesél. Dmitrij késve érkezik, és az apjával való összeszólalkozása kiabálásba csap át. Kiderül, hogy nem csak az anyai örökség a probléma kettejük között, hanem az is, hogy mindketten a város egyik fiatal és szép lányához, a félvilági Grusenykához vonzódnak. Grusenykát fiatalon egy lengyel katonatiszt csábította, majd hagyta el, majd egy gazdag férfi kitartottja lett. Fjodor Pavlovics 3000 rubelt ígér a lánynak, ha a szeretője lesz. Fjodor Pavlovics és Dmitrij szóváltása közben Zoszima sztarec letérdel Dmitrij lábai elé, amit utólag azzal magyaráz Aljosának, hogy tiszteletet ébresztett benne az, hogy látta, Dmitrijnek mennyi szenvedést kell a jövőben elviselnie.
A kolostori jelenet után Dmitrij megkéri Aljosát, hogy közölje Katyerinával az eljegyzés felbontását. Dmitrij elhagyta menyasszonyát, akitől ellopott 3000 rubelt, hogy finanszírozni tudjon egy költséges utazást Grusenykával – viszont szeretné a pénzt visszaadni neki. Katyerina Ivanovna egy alezredes lánya, az apát sikkasztással gyanúsították meg. Amikor a lánynak szüksége volt pénzre, hogy apját segítse, Dmitrij a segítségére sietett, a lány pedig beleszeretett.
Aljosa és Iván vitába keverednek a vallásról. Dmitrij az apjával ismét heves szóváltásba keveredik Grusenyka miatt, a fiú földre löki az apját, és azzal fenyegeti, hogy megöli. Aljosa, miután ellátja apja sérülését, visszatér a kolostorba. Másnap Aljosa felkeresi Katyerinát, akit Ivan társaságában talál, és úgy látja, hogy szeretik egymást. Aljosa Ivannal vacsorázik, aki elmondja neki kételyeit a vallással kapcsolatban. Aljosa visszatér a kolostorba, ahol Zoszima haldoklik, majd meghal. Aljosa egy barátjával annak kérésére meglátogatják Grusenykát. Aljosa jó barátságba kerül a lánnyal.
Dmitrij két napot töltött el azzal, hogy pénzt szerezzen, de nem járt sikerrel. Grusenykához megy, aki nincs otthon, és a fiú azt gyanítja, hogy az apjához ment. Az apja házánál viszont nem találja a lányt. Visszamegy Grusenykához, akinek lánya elmondja neki, hogy a lengyel tiszthez ment. Dmitrij úgy dönt, hogy megöli az apját, de előtte még látni akarja Grusenykát. Nem sokkal később betér egy üzletbe, sok pénz van nála, ételt és bort vesz. Grusenyka rájön, hogy Dmitrij-t szereti, amikor találkoznak, az esküvőjüket és közös jövőjüket kezdik tervezni. A rendőrség azonban a fiút előzetes letartóztatásba helyezi apja megölésének alapos gyanúja miatt.
Dmitrij a rendőrségen azt mondja, nem ő volt a tettes, a nála lévő pénz pedig a volt barátnőjétől elvett összeg egy része, de a rendőrök nem hisznek neki. Ivan beszélgetésbe elegyedik gyengeelméjű féltestvérével, Szmergyakovval, aki bevallja neki, hogy ő követte el a gyilkosságot – ugyanakkor hozzáteszi, hogy az elkövetést erősen motiválta, hogy Ivan arról beszélt neki, hogy egy istentelen és lélektelen világban az erkölcs is funkcióját veszti, így lényegében „minden megengedett”. Ivannak bűntudata támad, lázálmában az ördögöt látja, aki kísérti őt. Ezt követően Aljosa érkezik a hírrel, hogy Szmergyakov felakasztotta magát, mert megijedt attól, hogy ráterelődik a gyanú, és őt fogják felelősségre vonni.
A kisvárosban történt gyilkosság bírósági tárgyalása a köznép és a bulvársajtó fokozott érdeklődése mellett zajlik. Az ügyész a vádbeszédét Dmitrij tettességére építi fel, a vádlott ügyvédje pedig úgy gondolja, hogy ez egy konstruált történet, és az ismert adatok birtokában más történet is konstruálható. Ivant beidézik a bíróságra, aki lelkiismeretétől gyötörten, súlyos betegen elmondja, hogy Szmergyakov ölte meg az apját, és ő volt a felbujtó.
Katyerina Ivanovna, aki kezdetben Dmitrij javára vallott, Dmitrij neki írt levelét mutatja be a bíróságnak, amelyben azt írta, hogy attól fél, egy nap meg fogja ölni az apját. Az esküdtszék a levél alapján bizonyítva látja, hogy Dmitrij az elkövető, ezért szibériai száműzetésre ítélik. A tárgyalás után Katyerina hazaviszi Ivant a saját házába, hogy ápolja. Katyerina és Dmitrij találkoznak és kibékülnek, a lány megvallja iránta érzett szerelmét, ugyanakkor közli: életét Ivanhoz köti. Azt ígéri, kijuttatják a börtönből, hogy Grusenykával Amerikába mehessen.
A mű elemzése:
A regény világa tükrözi a kialakuló, erősen konzervatívan modernizálódni próbáló orosz viszonyokat: az apa kereskedő, ugyanakkor a fiúk közül az egyik katonatiszt, a másik pap, azaz a “múlt világához” tartoznak, egyedül a városi értelmiségi Ivan képviseli a “haladás” modern világát. A műben jelen van “modern körülményként” a vasút mellett a közoktatás, a sajtó mint tömegtájékoztatás, valamint az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó rendőrség, ügyészség és bíróság is. A modernitás zűrzavaros, szervetlen, rendre erkölcstelen viszonyait ellenpontozza a műben a vallás világa és a kolostor rendje, ami a modern viszonyok között inkább csak a “béke aprócska és ideiglenes szigete”. A vallásos személyeknek a modernek és “felvilágosultak” sértő, bántó, támadó viselkedését is el kell tűrniük – a modern felfogásúak érzékelhetően agresszíven és egyoldalúan állnak a vallás és az egyház világához.
A Karamazov család világa egy speciális miliő, amelyben az apa lényegében egy “pszichopata”: alkoholfüggő, erőszakos, garázda, kegyetlenkedésre hajlamos, hazudozó, felelőtlen, élvhajhász, azaz súlkyosan patológiás, antiszociális személyiség, aki fiai körében okkal népszerűtlen. A függő szülőt vagy személyt magában foglaló családi közegnek megvannak a maga sajátos jellegzetességei, torz viselkedésmintázattal és dinamikával. Az ilyen családokban jellemző a túlteljesítő “kényszeres megfelelő”, a lázadó “fekete bárány”, illetve a csendes, visszahúzódó “fehér bárány”, illetve jellemző még a gyenge személyiségű, “szürke bárány”. A mű tartalmi keretei között a züllött Dmitrij és a lázadó felfogású Ivan feleltethető meg a “fekete báránynak”, a szelíd Aljosa pedig a “fehér bárány”. Aljosa kolostorba vonulása, hasonlóan nők esetén az apácának álláshoz, jellemző megnyilvánulás olyan esetben, amikor a család súlyosan problémás, illetve amikor a szülő patológiás, durva, erőszakos személyiség. Az ilyen közegben könnyen eltorzul egy jólelkű gyermek személyisége is – Aljosa egy idealizált, valótlan, karakter ebből a szempontból.
A Karamazov családban a függő személyt is magában foglaló családokra jellemző torz szerepelosztás mellett egy sajátos szülői “jellemöröklés” érvényesül: a műben a testvérek az apához, illetve a feltételezhető anyához való hasonlóság, illetve hasonulás szerint vannak jelen: Dmitrij, bár van benne vágy a jóságra, nagyon hasonlít züllött apjára, Ivan távolságtartó a züllöttséggel szemben, ugyanakkor rideg személyiség, Aljosa pedig a feltételezhető “jólelkű” anyára hasonlít. A jellemek és szerepek nem a valóságnak megfelelően, hanem “eszmei alapon” vannak leosztva, meglehetősen végletesen. Az apa egy hitvány jellem, a gyermekeiben azonban kisebb-nagyobb mértékű vágy él a magasrendű emberség irányába. E vonatkozásban a testvérek három stációt képviselnek az “emberré”, illetve emberségessé válás útján – ilyen terhelt szocializációs közegben, ilyen negatív behatások esetén azonban megfelelő személyiségfejlődés nemigen képzelhető el. Az eltérő emberség-szintű személyiségek azonban értelmezhetőek egy személyen belüli irányultságokként, illetve lehetséges én-állapotokként is, amelyek között egy adott személy billeg.
A regénybeli családhelyzet azt mutatja, mintha egy hitvány erkölcsiségű férfi egy magas erkölcsiségű nővel került volna kapcsolatba, emiatt a gyerekekben az “aljaemberség” és a “magasrendű emberség” is jelen van – sőt, ez a beteges együttállás és keveredettség a Karamazov-testvérség lényege. A magas és az alacsony minőség keveredése, illetve az alacsony minőség meghatározóvá válása alapvetően úgy állhat elő, hogy az alacsony minőséget hordozóknak úgy kell gondolnia, jogosultak a magas minőségre, míg a magas minőségűeknek meg kell gyengülniük, hogy megrontásuk, lerontásuk, kompromittálásuk sikeres lehessen, azaz hogy ne tudja megvédeni magát egy erőszakos megnyilvánulástól, illetve hogy adott esetben be lehessen csapni. Ez a történet a szimbolikus tartalmú, vallásokhoz kapcsolódó mítoszok világában maradt fenn, a kereszténységben bűnbeesés néven ismeretes.
A műben a testvérek mindegyike joggal juthat arra a következtetésre, hogy jobb lenne, ha velük nem törődő, züllött, aljas apjuk nem élne – aki éppen örökségüket kívánja saját szórakozására elherdálni. Dmitrij hirtelen haragú, impulzív viselkedésre hajlamos személy, ezért ő közel áll a gyilkossághoz – és bár nem ő öl, de ő is ölhetett volna. Ráadásul jellem tekintetében közel áll az apjához, és bár van benne hajlam a jóságra is, embersége nemigen tud kibontakozni a mű keretei között. A mű egyik központi kérdése, hogy megölhető-e “önfelhatalmazásúan” egy olyan személy, aki maga súlyosan problémás személyiség, illetve súlyos károkat okoz büntetlenül környezetének. Dmitrij és Ivan is komoly lelkiismeret-furdalást érez a korábban gyűlölt apa halála után, és mindketten magukra nézve terhelő vallomást tesznek. Függő személyekre ugyanakkor nem jellemző a felelősség vállalása, ahogy nem ésszerű Ivan részéről hosszú börtönbüntetés és adott esetben élete derékbatörésének vállalása hitvány apja halála miatt.
A műben a vallás(osság) világához kapcsolódó személyek kivétel nélkül gyenge, önfeladó, “mindent eltűrő”, a szeretet és a megbocsátás fontosságát minden ember vonatkozásában hangsúlyozó személyiségek. Egy torz beállítódású és értékrendű, adott esetben súlyos bűnöket elkövető, súlyos károkat okozó személynek való megbocsátás, az iránta tanúsított tolerancia és tisztelet azonban jutalomként működik, ami megerősíti a problémás viselkedést, és a tolerált személyt gúnyossá, cinikussá is teheti az iránta tanúsított alázat. Egy valóban vallásos személy élvhajhász személy elé nem térdelhet le, tekintve, hogy ezzel “felmagasztalja” a züllött személyt – a leborulásnak inkább fordítva kell megtörténnie, a bűnbánat jeleként. A vallásos személyekre a műben nem hallgatnak: Zoszima sztarec és Aljosa a műben periférikus jelentőségű személyek, ráadásul logikátlan és életszerűtlen is, hogy vallástalanok vallásos személytől kérnek, várnak segítséget.
A műben terjedelmileg és tartalmilag is nagy hangsúlyt kap az apa megölésével kapcsolatos bírósági tárgyalás – a néhány személyt érintő “családi ügyből” a bulvársajtó által is felkapott, közérdeklődést kiváltó “társadalmi ügy” válik. A bírósági ügyben az ügyész és a ügyvéd “csatája” egyfajta izgalmas vetélkedéssé válik, Dmitrij pedig a bulvársajtó “tálalásában” mint “szívtipró” jelenik meg – azaz a züllött, élvhajhász férfiból vonzó személyt kreálnak. Az ügyész sajátos módon az ügyből valamiféle “típusügyet” próbál kihozni, amelyben a család valamiféle “tipikus orosz” modellként jelenik meg – miközben inkább egy szerfüggőket is magában foglaló “tipikus alkoholista” családi közeget kellene bemutatnia. Az ügyvéd azzal kompromittálja az igazságszolgáltatást, hogy a vádirat tartalmát egy “költött regénynek” minősíti, szerinte az ismert adatokból egy hitelesebbnek tűnő történet is felvázolható lenne. Az ilyen jellegű, a jogalkalmazó szervek munkáját és tevékenységét át nem látó megítélés alkalmas a bíróságok munkájának lejáratására.
A műben az egyes szereplők viszonya egymáshoz rendre ellentmondásos, illetve labilis és hullámzó. A két idősebb testvér apja halálát kívánja, apjuk haláluk után viszont szánják-bánják korábbi hozzáállásukat, és lényegében lelkileg “belerokkannak” a bűntudatba. Aljosa viselkedése is ellentmondásos, hiszen látja, hogy problémás a családi miliő, apja és testvérei nem változnak meg, mégis próbál segíteni, és a magát gazdag férfival kitartató Grusenykához is pozitívan viszonyul találkozásuk és beszélgetésük alkalmával. Grusenyka vonzódik ahhoz a katonatiszthez, aki elcsábította és elhagyta őt, közte és Dmitrij között ingadozik. Katyerina Ivanovna is ingazodik érzelmileg a két idősebb testvér között, és végső döntése is sajátos: szerelméről biztosítja Dmitrijt, de Ivannak lesz élettársa.
Forrás: https://modszereskritikak.wordpress.com
Bűn és bűnhődés
A mű rövid tartalma:
A mű Péterváron, az orosz cári fővárosban játszódik a 19. században. Raszkolnyikov egy kis bérelt lakásban, zárkózottan élő fiatal. A szegényes körülmények között nyomorgó főhős azt tervezi, hogy megöli és kirabolja Aljosa Ivanovnát, egy mások szorult helyzetét kihasználó uzsorás nőt, akinél ő is adott zálogba tárgyakat. A tettével maga előtt is igazolni akarja, hogy különb ember másoknál, és emiatt megvalósíthat olyan cselekményeket is, amiket a “közönséges emberek” nem tehetnek meg. Az asszonynál Raszkolnyikov visszariad a gyilkosságtól. Úton hazafelé betér egy kocsmába, ahol megismerkedik egy volt címzetes tanácsossal, Marmeladovval, aki ittasan hosszan mesél magáról: felesége beteg, fiatal lánya, Szonya prostituált lett, hogy segítse családját, aki el is költözött tőlük. Raszkolnyikov hazakíséri a férfit, ahol szembesül annak nyomorúságos életkörülményeivel. Másnap anyjától levelet kap, aki megírja neki, hogy testvérének egy jómódú jogász, Luzsin megkérte a kezét. Raszkolnyikov sejti, hogy húga családja érdekében házasodna az idősebb férfivel, ezért ellenzi a kapcsolatot.
Raszkolnyikov, miután felöltőjébe baltát rejt, ismét meglátogatja az uzsorásnőt, akit a fejére mért több ütéssel megöl. A tett elkövetése közben pánik lesz úrra rajta, és az uzsorásnőnek váratlanul a helyszínre érkező húgával is végez. Tette elkövetése után Raszkolnyikov csekélyke rabolt zsákmányától azonnal megszabadul, és idegláztól gyötörten ágynak esik. Betegsége alatt meglátogatja barátja, Razumihin. Mikor a főhős jobban lesz, visszatér a tett helyszínére, majd az utcán szemtanúja lesz, hogy Marmeladovot halálra gázolja egy hintó. Raszkolnyikov az anyjától kapott pénzt odaadja a férfi feleségének. Raszkolnyikovhoz megérkezik látogató anyja és húga, és elhívják egy esti találkozóra Luzsinnal. Raszkolnyikov úgy gondolja, hogy akkor nem lesz gyanús a személye a gyilkosság kapcsán, ha maga keresi fel a rendőrséget. Porfirij nyomozóval való beszélgetése során úgy érzi, mindent tud az ügyről a rendőr, aki egyelőre kivár. Raszkolnyikov hazaérve ismét ágynak dől, rémálmok gyötrik, majd a húgával megbeszélt találkozóra megy, aminek veszekedés lesz a vége, ezt követően Szonyát keresi fel lakásán, akitől megtudja, hogy az uzsorásnő megölt húga a barátnője volt. Raszkolnyikov azt ígéri a lánynak, hogy másnap elmondja neki, ki volt a tettes. A beszélgetést kihallgatja a főhős húgának korábbi volt munkáltatója, aki Szonya szomszédja.
Raszkolnyikov zálogpapírjaival bemegy a rendőrségre, ahol a beszélgetés közben a főhős kiborul, és azt mondja a nyomozónak, hogy ha őt gyanúsítják, akkor tartóztassák le. Közben a rendőrségen beismerő vallomást tesz egy festőinas, aki a gyilkosság idején a házban dolgozott. Raszkolnyikov elmondja Szonyának, hogy ő volt a tettes – a lány szerint vállalnia kell a felelősséget a tettéért. Raszkolnyikov vonakodik a hatóság előtt beismerni tettét, közben felkeresi őt lakásán Porfirij nyomozó, aki úgy gondolja, hogy nem a festőinas követte el a gyilkosságot, viszont nincs elég bizonyítéka arra, hogy Raszkolnyikovot előzetes letartóztatásba helyezze. A főhős találkozik barátjával, majd az anyjával és a húgával, végül Szonyához megy. Raszkolnyikov úgy dönt, hogy beismerő vallomást tesz. A rendőrségen megtudja, hogy Szvidrigajlov öngyilkos lett. Vallomása alapján a bíróság halálbüntetés helyett 8 év szibériai kényszermunkára ítéli. Raszkolnyikov anyja úgy tudja, hogy fia távoli kontinensen keresi boldogulását. Az asszony lelki beteg, majd hóbortos lesz, ápolásáról Dunya és Razumihin gondoskodik. Szonya követi Raszkolnyikovot Szibériába, és munkatábor közelében található településen lakva a börtönben vállal munkát, hogy egymás közelében legyenek addig, amíg Raszkolnyikov szabadulása után új életet kezdhetnek.
A mű elemzése:
A mű főhőse, Raszkolnyikov alapvetően egy gyökértelen figura, aki közel van a “társadalmon kívülálló” marginális pozíciójához: vidéki családjától elszakadva, egy személytelen és “részvétlen” nagyvárosi közegben él, igen szerény életkörülmények között, egyedül. Egyetlen kortárs barátja van, rajta kívül a lecsúszott “alkoholista”, Marmeladov az, akinek személye és családja, illetve sorsa megérinti. Mások iránt közömbös, a gazdagokhoz pedig egyértelműen ellenségesen viszonyul. A főhős a családjával sem érez igazi közösséget, hiszen nem mérlegeli rablógyilkossága előtt, hogy tettével milyen hatást gyakorol esetlegesen anyjára és húgára. A Raszkolnyikovhoz hasonló kétes egzisztenciájú, gyenge személyiségű, az idejüket kocsmákban, kávézókban töltő személyek könnyen beszervezhetők különféle szélsőséges “földalatti” mozgalmakba, mely mozgalmak az öléstől és más bűncselekmények elkövetésétől sem riadnak vissza.
Raszkolnyikov nem tehetős családjának komoly anyagi terhet jelent a fiú taníttatása. Ami nehezíti a helyzetet, hogy a főhősben nem merül fel annak a lehetősége, hogy dolgozni menjen. A pénzzel nem tud bánni, hiszen amikor anyjától pénzt kap, a pénz jelentős részét kocsmai cimborája, Marmeladov családjának adja. A helyzet egyfajta megoldása lehetne a főhős húgának házasodása egy gazdag, idősebb férfivel – az anyagi érdekből házasodást, mint a prostituálódás sajátos formáját, Raszkolnyikov elutasítja. A főhős értéktárgyai zálogba adásával tartja fenn magát. Egy uzsorás azért tud virágzó üzletet működtetni, mert nincsen olyan konkurens intézmény, amelyik az anyagilag ideiglenesen vagy tartósan nehéz helyzetbe került tisztességes személyeket kisebb hitelekkel szociális alapon segítené, hogy azok a kapott pénzt adott esetben befektetésekre felhasználva stabil egzisztenciális helyzetet teremtsenek maguknak, illetve képesek legyenek visszafizetni a kölcsönkapott pénzt. A “kapitalista” gazdasági rendszerben kialakult hitelintézetek sajátossága, hogy profit alapon nyújtanak hiteleket, esetenként uzsora-jelleggel – a szociális alapú hitelezést rendre nem tartják feladatuknak.
Raszkolnyikov gyilkossága lényegében a főhős sajátos elképzelésének próbája és tesztelése – miszerint a “nagy ember” céljai elérése érdekében lelkiismeret-furdalás nélkül követhet el bűncselekményt. Bűntette egyfajta torz individualizmusból fakadó beteges “önmegvalósító” és önbíráskodó megnyilvánulás. A főhős ölési cselekménye megvalósítása során érzéketlenségről és embertelenségről tesz tanúbizonyságot. Az uzsorásnő megölése egyfajta “igazságszolgáltatás” is, hiszen egy kártékony, bűnös tevékenységet folytató személyt öl meg. A gyilkosság hátterében az is áll, hogy a főhős a rablással szerzett javakat tanulmányaira akarja fordítani, hogy aztán az egyetem elvégzése után a társadalom jobbításán fáradozzon.
A főhős szerint kétféle ember van: a világot alakítani, a tömegeket befolyásolni képes “nagy emberek”, valamint a vezetőknek alárendelődő “kis emberek”. A “nagy emberek” adott esetben mint hódító hadvezérek, vezető államférfiak, sokak halálát okozhatják, ugyanakkor ezt büntetlenül megtehetik, humán erőforrásnak, illetve beáldozható emberanyagnak tekintve az egyéneket céljaik elérése érdekében. A történelemben a hadvezérek és uralkodók rendre önző és önreflektálatlan módon, aktuálpolitikai célokat, illetve saját érdekeiket és ambícióikat szem előtt tartva cselekedtek. A hadvezérek számára a “fejükbe vett” hódítások stratégiai és taktikai vonatkozásai voltak fontosak, etikai megfontolások terén pedig úgy érezték, hogy tevékenységük jogos, illetve amit tesznek, azt “kellően alapos okkal” teszik. A főhős megfeledkezik arról a lényeges körülményről, hogy a hadvezérek háborúban, illetve “forradalmi állapotok” között fejtették ki tevékenységüket, és a hadsereg vonatkozásában irányítási jogkörrel rendelkeztek, míg a főhős a mű tartalmi keretei között békeidőben hajt végre személyes magánakcióként egy rablógyilkosságot.
Raszkolnyikov személyisége és tette, illetve elgondolása és tettének megvalósítása ellentmondásos. A főhős “nagyjából megfontoltan” és nyereségvágyból elkövetett rablógyilkosságot valósít meg: megöli az uzsorásnőt, és sebtében összekapkodott értéktárgyakat hoz el a lakásából. A baltával és nyereségvágyból történő ölés kegyetlenségre és indulatosságra hajlamos, primitív személyiségű, rosszul szocializálódott egyénekre jellemző. Raszkolnyikov “leendő értelmiségi” személyiségéhez nem igazán illik a helyzet: se a rablás, se a különös kegyetlenséggel történő gyilkolás. Ehhez adódik hozzá a nő húgának megölése, ami aljas indokból történt, annak érdekében, hogy tette lelepleződését megakadályozza.
A mű érzékelteti, hogy milyen “poklon” mehet keresztül egy bűncselekmény elkövetője, aki komoly lelkiismeret-furdalást érez. A főhős bűnhődésének része a hidegrázással járó betegség is, ahogy az is, hogy gondolkodása leszűkül, a tett “befészkeli magát” a tudatába, és nemigen tud szabadulni az őt kísértő emlékektől. A főhős “súlyos titkot” őriz magában, amit nemigen tud magában tartani, illetve titkát el is mondja legfőbb bizalmasának, Szonyának. A főhősben a lebukás lehetőségével összefüggésben egyfajta paranoid állapot alakul, aminek következtében bizonyos semleges körülményeket úgy értelmez, mintha azok hozzá mint “gyilkoshoz” szólnának. Raszkolnyikov az “amatőr” és “lelkiismeretes” bűnelkövetők közé tartozik – miközben saját felfogása szerint a “nagy ember” az, akinek nincs bűntudata, és gátlástalanul tör célja megvalósítása felé, nem törődve az áldozattal. A főhős felfogásának komoly hibája ezzel összefüggésben, hogy a lelkiismeretlenség nem az emberi nagyság, hanem éppen az “emberség-gyengeség”, illetve adott esetben a hitványság és az aljaemberség jele.
A műben sajátos Porfirij nyomozói taktikája: mindenáron azt szeretné elérni – finom és szelíd pszichológiai módszerekkel –, hogy Raszkolnyikov beismerő vallomást tegyen.
A főhőst a bíróság 8 év szibériai kényszermunkára ítéli a kettős rablógyilkosság miatt, ugyanakkor ezzel az ítélkezők lényegében tönkretesznek egy egyébként jóravaló és jószándékú embert, “derékba törve” karrierjét, adott esetben tönkretéve az életét. A bíróság ítélethozatalkor nem vette figyelembe enyhítő körülményként, hogy a főhős büntetlen előéletű, hogy rossz életkörülményei, nincstelensége, illetve búskomorságból eredő hangulatzavara beszámítási képességét korlátozta. Fontos körülmény az is, hogy a főhős részletes beismerő vallomást tett, illetve hogy tettét őszintén és mélyen megbánta – és erősen valószínűsíthető, hogy nem fog hasonló bűncselekményt elkövetni. Cselekménye megítélését befolyásolhatja az a körülmény is, hogy tettét adott esetben, a mű konkrét tartalmi kereteiből kilépve, válságos élethelyzete kihasználni próbálása okán bizonyos értelemben és fokig “jogos felindulásból” is elkövethette volna.
A műben a társadalom úgy van ábrázolva, hogy az egyfajta “bűnös logika” szerint működik: az elitbe tartozó tehetősek rendre önzők és gátlástalanok, akik rendre visszaélnek, vagy legalábbis vissza próbálnak élni a szegények nyomorúságos helyzetével. Mások szorult helyzetével él vissza az uzsorásnő, akit Raszkolnyikov megöl. Raszkolnyikov húgának, Dunyának a helyzetével próbál visszaélni Szvidrigajlov és Luzsin is, akik lényegében meg akarják vásárolni a fiatal lányt maguknak – nem törődve a lány érzelmeivel. A műben minden áldozat úgy „bűnhődik”, hogy ők igazából nem rosszak, hanem leépült személyiségű szerencsétlenek, akik szorult helyzetükből nem látnak más kiutat, mint amit tesznek, míg a fennálló körülmények haszonélvezői rendre erkölcstelen személyek, akik kihasználják mások nyomorát, beszűkült tudatállapotát. A regény tehát egy erkölcsi értelemben felfordult világot mutat be, ahol az emberségesek és jószívűek a vesztesek, az „alja erkölcsűek” pedig a gazdagok és hatalommal bírók. Bár ez a társadalomkép végletes és sarkított, lényegében azért tükrözi a civilizatórius társadalmi működés valóságát.
Sajátos körülmény a műben a fiatal szereplők önfeláldozása – elsősorban, de nem kizárólagosan nők vonatkozásában. Önfeláldozó jellem Dunya és Szonya is, akik látszólag vesztesnek tűnnek, azonban mégis “sikeressé” válnak, hiszen végül magukhoz illő partnerrel találják meg a boldogságot: a korábban prostituáltként dolgozó Szonya Raszkolnyikov hű társa lesz, míg Dunya, Raszkolnyikov lánytestvére a főhős egyetemista barátja, Razumihin házastársa lesz. Maga a főhős is értelmezhető önfeláldozó hajlamú személyként, hiszen élethelyzete felfogható úgy, hogy azért nem megy el dolgozni, hogy gondolkodhasson, tanulhasson és írhasson, hogy a későbbiekben tudása birtokában segíthesse a társadalmat, annak “jó”, emberséges irányba változását. Raszkolnyikov jutalma önfeláldozó jelleméért, súlyos megalázottsága közepette, hogy hű és megértő társat talál magának, illetve jutalomként fogható fel bűntudatától és bűnhődéséből eredő “lelki megtisztulása”, “újjászületése”. Az önfeláldozásra való hajlamosság a fennálló társadalmi körülmények között az egyént kihasználhatóvá, illetve megalázhatóvá teszi – miközben egy magasrendű emberi tulajdonság, amit becsülni kellene.
A mű végkicsengése azt sugallja, hogy a bűn és a bűntudat miatti “pokol” után a fegyházbüntetés letöltése jelenti majd a “purgatóriumi megtisztulást”, majd végül bekövetkezik a “paradicsomi állapot”, Raszkolnyikov és Szonya boldog és szeretetteljes családi élete. Az idillikus jövőkép azonban alapvetően illúzórikus, nincs összhangban a valósággal: amennyiben valaki túl is éli a közel évtizeden át tartó szibériai munkatábort, az ottani rendkívül sanyarú körülmények súlyosan leamortizálják a testet és a személyiséget. A fegyenctelepen az egyetemista főhős nincs elszigetelve a valódi bűnözőktől, adott esetben antiszociális személyektől, akik súlyos károkat okozhatnak egy egyébként nem bűnöző alkatú embernek. Büntetés-végrehajtási intézetben eltöltött évtizedes szabadságvesztés-büntetés után reszocializáció, illetve rehabilitáció nélkül az egyénnek nincs sok esélye se a társadalmi életbe való normális beilleszkedésre, se harmonikus párkapcsolat kialakítására és fenntartására.
