A forint bevezetése
A valutaváltás előzményei, feltételrendszere
A pártok nem mutattak túl nagy igyekezetet a valutaválság megoldására, sokkal inkább pozíciószerzési lehetőségnek tekintették a válságot. A Magyar Kommunista Párt tette meg az első lépéseket 1945 őszén a helyzet megoldására, ehhez csatlakoztak a szociáldemokraták, a többi párt tartózkodott a közreműködéstől. Az Állami Pénzverő 1945 októberében kapott megbízást egy új forgalmi pénz bevezetésének előkészítésére.
El kellett dönteni a pénznem és váltópénzének elnevezését is. Felmerült a dénár, a tallér, a máriás, illetve váltópénzként a krajcár elnevezés is. Végül Károly Róbert értékálló aranyforintjának emlékére a forint mellett döntöttek, a pengőre emlékeztető folyamatosság jegyében a fillér elnevezést a váltópénznél megtartották. Más időszakban is volt már forint a fizetőeszköz elnevezése, így például 1857 és 1892 között is.
A verőtövekhez nem állt rendelkezésre jó minőségű acél (ami volt, azt a Kossuth-híd építéséhez használták fel), ezért kilőtt harckocsik tengelyeit szerelték szét és használták fel. A fémpénzeket 1946 januárjában kezdték verni. Az 1 pengős mintájára az 1 forintos alumíniumból, a 2, 10 és 20 filléresek rézötvözetből készültek. A Horthy-ötpengősöket idézte vissza az ezüstből vert Kossuth-ötforintos, ez utóbbi viszont közforgalomba nem került. Az alumínium pénzekhez a leszakadt távvezetékek hulladékát, a rézötvözetekhez a Weis Manfréd-gyár rézkészletét használták fel.
Az új forint bevezetése
A bevezetést követően is védték a forintot, egyrészt erősítették a forint iránti bizalmat, másrészt több intézkedés is azt célozta, hogy megakadályozzák az új fizetőeszköz inflációjának megindulását.
Az aranyvonattal külföldre vitt értékek egy részét 1946. augusztus 6-án visszajuttatták az amerikaiak, ennek legfontosabb része az MNB 28,4 tonna aranytartaléka volt, amely így már a forintkibocsátás fedezetéül szolgálhatott. Az aranytartalék 374 millió forintnak felelt meg, ami 1 milliárd 496 millió forint kibocsátását (négyszeresét) tette lehetővé. Egymilliárd forintban rögzítették a kibocsátható bankjegyek mennyiségét.
Korlátozták a dollár és az arany szabadpiaci forgalmát, illetve beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő (fél kiló aranyban korlátozták családonként a megtartható mennyiséget). A retorziók kommunikálása (börtön, vagyonelkobzás, házkutatások, gazdasági rendőrség megerősítése, stb.) eredményes volt, július 31-én 200 ezer dollárt váltott vissza a lakosság (akkor még adópengőre), ez augusztus végére elérte a 11 millió dollárt, 124 millió forintért, év végére a kifizetett ellenérték elérte a 332 millió forintot.
Az első papírpénz augusztus 1-jén jelent meg (a pénzjegyen a dátum 1946. június 3-a volt), a 10 forintos címlet egy jó szakmunkás egynapi bérének felelt meg. A közalkalmazottak 2-án és 3-án (pénteken és szombaton) kapták meg a fizetésüket, most már forintban (ennek fedezetét a költségvetés hiány pótlására biztosította kölcsönként a jegybank). Ezen kívül a dollár vagy az arany beváltásával lehetett még új forinthoz jutni, illetve a vállalatoknak, vállalkozóknak folyósított hiteleket is forintban lehetett lehívni.
Szándékosan pénzszűkét teremtettek, egy főre vetítve 40 Ft került csak forgalomba. A váltópénzeknél szintén pénzszűkét teremtettek.
Rögzített árakat vezettek be a mezőgazdasági termékeknél, a vasúti fuvarozásban, a lakbéreket is rögzítették. A jegyrendszer és beszolgáltatási rendszer miatt ez kettős árrendszert eredményezett: a rögzített hatósági (például felvásárlási) árak mellett mások voltak a szabadpiaci árak, illetve a feketepiaci árak. Ez a kettőség a jegyrendszer megszűnésével (1951-1952), illetve a beszolgáltatási rendszer megszüntetésével (1956-58) vált a múlt rossz emlékévé.
(Adó Online)
