La Fontaine
(1621–1695)
1621. július 8-án született Jean de La Fontaine, az egyik leghíresebb francia író, aki számos kiváló műfordítást, verset és színdarabot is adott olvasóközönsége számára, meséinek sikere azonban elhomályosította többi munkáját.
Jean de La Fontaine a Párizstól mintegy 90 kilométerre található Chateau-Thierry hercegségben látta meg a napvilágot. Családja jómódban élt, édesapja, Charles ugyanis az uralkodó szolgálatában állt. Jean szülőföldjén kezdte meg tanulmányait, és elsősorban a latin nyelv keltette fel az érdeklődését. Egyébként hosszú ideig nem érezte magában a késztetést, hogy az irodalommal foglalkozzon: előbb szülei kívánságára beiratkozott egy papi szemináriumra, majd jogi tanulmányokat folytatott, és 1649-ben diplomát is szerzett. La Fontaine – ugyancsak családja nyomására – időközben az oltár elé vezetett egy 16 esztendős leányt, Marie Héricart-t, akit a házassággal érkező 20 000 livre hozomány miatt szemeltek ki számára. Jean utóbb sok tekintetben csalódást okozott szüleinek, ugyanis szépséges feleségét és az édesapjától megörökölt hivatalnoki állást egyaránt elhanyagolta. La Fontaine első látásra beleszeretett Párizsba, amely a 17. század közepére már az európai szellemi élet központja volt, és amikor csak lehetett, ott töltötte idejét. Párizs volt az oka annak, hogy a férfi mind kevesebbet járt haza feleségéhez és 1653-ban megszülető gyermekéhez – sőt, 1658-ban külön is vált Marie-tól. Több mint harmincs esztendősen fordult csak az irodalom felé. Első komoly sikerét Terentius Afer Eunuch című színdarabjának adaptációjával aratta. A férfi művével felkeltette XIV. Lajos (ur. 1643-1715) nagy hatalmú pénzügyminiszterének, Nicolas Fouqet-nak a figyelmét, aki később 1000 frank évjáradékot biztosított számára. Mivel a politikus kiesett a király kegyeiből és 1661-ben börtönbe is került, a művésznek új pártfogót kellett találnia, ám Fortuna igencsak kedvelhette őt, hiszen életének szinte minden percében számíthatott egy bőkezű támogatóra. Fouquet után Bouillon hercege, majd 1664-től az özvegy orléans-i hercegné vette szárnyai alá La Fontaine-t, hogy aztán két évtizeden keresztül Madame de la Sabliére házában vendégeskedjen, és élete végén az Hervart família viselje gondját. Ez a páratlan szerencse is szerepet játszott abban, hogy az írót később egy önmagáról gondoskodni képtelen, infantilis embernek tartották.
A kezdeti szárnypróbálgatások után 1664-ben jelent meg La Fontaine egyik fő művének, a Contes-nak – Elbeszélések – az első könyve, majd lassan kiforrott a férfi önálló stílusa, mely az antikvitás hagyományainak újjáélesztésén alapult. A francia író egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a korábbi korokból ismert történeteket páratlan frissességgel és „élénk színekkel” tudta elmesélni hallgatóságának. La Fontaine rengeteget merített Aiszóposz és Phaedrus műveiből, a keleti mesekincsből, de Boccaccio, Tasso és Machiavelli alkotásaiból is. Ez a képesség tette népszerűvé az 1669-ben nyomdába kerülő Adoniszt, vagy a Pszyché és Cupido szerelmeit, és ugyanez hozta meg az 1668-tól megjelenő Fabulák 12 könyvének páratlan sikerét is.
La Fontaine az ifjú XIV. Lajos és Mária Terézia királyné számára ajánlott mesékkel nem egyszerűen a szórakoztatásra törekedett: a teknős és a nyúl, vagy például a ló és a szamár története emberi jellemvonásokat és sorsokat mutatott be, alkalmasint pedig az aktuálpolitika eseményeivel is foglalkozott.
Jean de La Fontaine 73 évesen, 1695 tavaszán fejezte be életét Párizsban, az azóta eltelt több mint három évszázad pedig ellentmondásossá és meseszerűvé formálta alakját. La Fontaine, mint magánember szórakozott, infantilis figuraként maradt meg az emlékezetünkben, akiről rengeteg anekdotaszerző állította, hogy nem ismerte fel tulajdon gyermekét, harisnyában ment az Akadémia ülésére és vendégségbe hívta azt a férfit, akivel korábban párbajozni akart. Emellett ismerünk egy másik La Fontaine-t is, a világhírű írót, akinek legfőbb műveit – fabuláit – ma már átiratokban, a szájhagyomány részeként adjuk tovább, és akit a későbbi korok írófejedelmei a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének neveztek.
(Forrás: Rubicon)
Amikor 1679-ben Jean de La Fontaine meséinek második gyűjteménye megjelent, a kor egyik legműveltebb asszonya, Madame de Sévigné azt írta a lányának: "Hozassa meg tüstént La Fontaine meséit. Isteniek. Az ember először úgy véli, kiemelhet közülük néhányat; s ha újra elolvassa őket, valamennyit egyformán jónak találja! Olyan elbeszélésmód, olyan stílus ez, amivel nem lehet betelni."
La fontaine műve "örökké élni fog", "hasonlíthatatlanul vonzó" és mindenkinek tetszik, "komolyaknak, vidámaknak, lovagoknak, hölgyeknek, öregeknek, sőt még a gyermekeknek is. (Perrault)
La Fontaine mesegyűjteménye a század legnagyobb könyvsikere volt; megjelenésétől a költő haláláig, 1695-ig, nem egészen harminc esztendő alatt harminchét kiadást ért.
A nyúl meg a teknős
Hiába futsz, ha nem indulsz el idején.
A Teknősbéka és a Nyúl a példa erre.
"Fogadjunk – szólt amaz –, előbb elérem én
Nálad a célt." – Előbb? Eszednél vagy? – felelte
A Gyorsinú – öreganyám,
Nadragulyát ettél talán?"
De szólt a Teknős újra hozzá:
"Ettem, nem ettem: fogadok rá."
Úgy is történt. A téteket
Elhelyezték a cél felett.
Most nem fontos, mi volt a pállma,
S hogy milyen bírájuk akadt.
Pár lépés volt csupán Nyúl úrfinak a pálya,
Ha úgy lép, mint mikor az agár belekap:
Nagyot szökken a nyúl, fölkopik az eb álla,
Nyargal a bolond a világba!
Volt, mondom, ideje: szundikálhat, ehet,
Fülét hegyezve a szelet
Lesheti; hagyta, kocogjon a másik
Táblabírómód, begyesen.
Megy a Teknős, aprítja váltig,
Szép lassan siet a gyepen.
De a Nyúl úr az ilyen könnyű bebért lenézi,
A fogadást nem sokra méri,
Hírét vélné kockán, ha nem
Vár még. Pihen, legelget, egyre máson,
Csak éppen nem a fogadáson
Jár az esze. Ám végül, látva, hogy
A másik szinte a pálya végére ért már,
Hirtelen, mint a nyíl, nekiiramodott.
Hasztalan! – előbb volt a Teknős a célnál.
"Nem volt-e igazam? – kiáltott. – Mondhatom
Nagy haszna volt a gyorsaságnak!
Nyertem bizony. S hát még ha házat
Cipeltél volna hátadon!"
(La Fontaine mesék és széphistóriák. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957 65–66. p.)
A farkas és a bárány
Annak van igaza mindig, aki erősebb.
Ezt bizonyítom most előtted.
Szomját oltotta egy Bari
Egy kis patak tiszta vizében.
Egy ordas Farkas épp arra cserkészik étlen;
A patakpartra éhe csalta ki.
"Hogy mered italom megzavarni, te aljas! –
Förmed a Bárányra a Farkas. –
Meállj, lakolni fogsz mereszséged miatt!"
"Felség – szólt a Bari –, kérem Nagyságodat,
Hogy ne jöjjön így indulatba,
Hanem inkább azt vesse latra:
Ahol csekélységem iszik,
Ez a hely itt
Jó húsz lépéssel Uraságnak
Ivóhelye alatt van, ennélfogva hát
Nem zavarhatom italát."
"De zavarod! – felelt az irgalmatlan állat. –
S tudom, tavaly sokat gyaláztad a nevem!"
A bárány meg: "De hát nem is éltem, hiszen
Szopósbárány vagyok én még!" – felelte.
Akkor a bátyád volt, ha nem te!"
Nincs bátyám." – "Akkor egy rokonod; mert tudom:
Ti se, pásztorok se, ebek se
Kíméltek valami nagyon.
Épp ideje, hogy bosszút álljak érte!"
Azzal fogja, becipeli
Szegényt az erdő belsejébe,
És rövid úton megeszi.
(La Fontaine mesék és széphistóriák. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1957 30–31. p.)
