Eötvös József

150 éve halt meg Eötvös József.

1813 szeptember 3-án született Budán. Atyja, báró Eötvös Ignác előkelő hivatalokat viselt s a nemzeti törekvések híveivel szemben a bécsi udvar politikáját támogatta; anyja, Lilien Anna bárónő, német születésű hölgy volt, haláláig sem tanult meg magyarul. Nevelője, Pruzsinszky József felvilágosult szelleme volt legnagyobb hatással rá. Középiskolát a budai királyi katolikus gimnáziumban végezte. Tizennyolc éves korában elvégezte a jogot, húsz éves korában megszerezte az ügyvédi oklevelet, azután aljegyző lett Fehér megyében, majd fogalmazó a bécsi magyar királyi udvari kancelláriában. Atyja kívánságára 1837-ben bírói hivatalt vállalt Eperjesen a tiszamelléki kerületi táblánál. Eperjesen egész kis irodalmi kör volt ebben az időben. A jogakadémiai tanárok, a jogvégzett ifjak, a vármegye tisztviselői és a kerületi törvényszék gyakornokai szívesen társalogtak tudományos kérdésekről. Eötvös József itt kötött barátságot Trefort Ágostonnal és Pulszky Ferenccel. Hivatalát inkább csak névleg viselte, irodalmi tervek és politikai tanulmányok foglalkoztatták. Első regényének, A karthausinak (1839–1841), megjelenése irodalmi esemény volt. Írói sikere még jobban elvette kedvét a tisztviselői pályától, visszavonult atyja egyik jószágára, utóbb felköltözött Pestre, az irodalomnak és politikának élt. A főrendiházban Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Teleki László és Batthyány Lajos mellett ő tartotta a leghatásosabb szónoklatokat a nemzeti reformok ügye mellett. 1842-ben házasságot kötött a békésmegyei alispán leányával, Rosty Ágnessel. Az országgyűlések idején Pozsonyban élt családjával, egyébiránt vagy a fővárosban vagy békésmegyei birtokán tartózkodott. Nemcsak szépirodalmi munkáival szolgálta a haladás ügyét, hanem tudományos cikkeiben is szót emelt a szabadelvű eszmékért. az első magyar felelős minisztériumban övé lett a vallás- és közoktatásügyi tárca. Fontos állásában nem sokat tehetett. A forradalmi események egyre viharosabbak lettek, 1848 őszén elmenekült az országból. Néhány évig Münchenben lakott családjával. Hazatérése után buzgón dolgozott, hogy hangulatot keltsen az uralkodóházzal való kiegyezés eszméje mellett. A telet rendesen fehérmegyei birtokán, Velencén, töltötte; a nyarat svábhegyi nyaralójában, Budapesten; olykor lerándult békésmegyei birtokára, Tornyára, Orosháza mellé. A politikai ügyek az 1860-as évektől kezdve egyre jobban lekötötték. Barátai társaságában meg-megvitatta az új alakulás körülményeit, támogatta Deák Ferenc politikáját, benső barátja volt Andrássy Gyulának. Az 1861. és 1865. évi országgyűlésen Buda képviselőjeként jelent meg, a képviselőház tárgyalásaiban és a kiegyezés előmunkálataiban jó hasznát vették tanácsainak, 1867-ben Andrássy Gyula kormányában a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát vette át. Bár kultúrpolitikája nagyszabású volt, az ellenzék nem egyszer igen hevesen támadta. Mégis megmaradt miniszteri székében haláláig, 1871 február 2-ig. A nemzet nagy részvéte mellett temették el fehérmegyei családi birtokán, Ercsiben.
Egyéniségében a szépíró, bölcselő, szónok és államférfi tehetsége szerencsésen egyesült.

 

A Falu Jegyzője, Eötvös József fiatal, harcos korszakának, ez a tiszta, bátor alkotása, az írói becsületesség, a néppel együttérzés egyik legszebb példája a magyar irodalomban. Ehhez a műhöz ma, az épülő szocializmus Magyarországán, azzal a szeretettel és megértéssel fordulhatunk, melyet a harcunkkal rokon harc ereje és elszántsága érdemel meg. De közel állhat szívünkhöz ez a regény azért is, mivel a forradalmi átalakulás korszakát élő társadalmak nagy reményeivel, bizakodásaival gazdag. Reményekkel, bizakodásokkal, melyekre vereségek, csalódások cáfoltak rá Világos után, - melyek azonban maradéktalan, sőt tetézett egészükben: ma teljesednek be, s szülnek a mi életünkben bizakodásokat, reményeket, aminők befogadására a falu jegyzőjének, Tengelyi Jónásnak szíve még eléggé felkészült nem lehetett.
1845 e regény megjelenésének esztendeje, s ugyanígy a korábbi évek, amelyek a Falu jegyzőjét megérlelték, művé formálták: 1848 forradalmát is érlelik. Ezzel a forradalommal terhes a Falu Jegyzője, - habár írója nem volt forradalmár, s azzá válni nem is tudott. De igazi művész volt, - vagyis a nép ügyéért felelősséget érző alkotó, aki felismerte, és a valósághoz híven ábrázolta azt a helyzetet, melyből a népet csak forradalom vezethette ki.
Eötvös regénye szövevényes kérdéseket vet föl, - s egy írói pálya ellentmondásait is föltárja. A haladó, a harcos Eötvös képét csak akkor ismerhetjük meg a maga igazságában, ha ezeket az ellentmondásokat nyiltan megfogalmazzuk, és a regény fölvetette kérdésekre a marxista-leninista irodalomtudomány feleleteit adjuk meg. [...] (Előszó, írta Sőtér István)

Forrás:  Eötvös József: A falu jegyzője. Állami Szépirodalmi Könyvkiadó, 1950. VII. p.

 

Eötvös és a parasztháború

1847-ben jelent meg Eötvös regénye a parasztháborúról, a „Magyarország 1514-ben”. Miután két esztendővel azelőtt megmutatta és egy szinte szaltikov-scsedrini keménységű szatírában leleplezte a magyar jelent, a szétbomló feudalizmus ocsmányságát, a magyar múlthoz fordult vissza, annak egy darabját ábrázolta. Nem azért fordult vissza a múlthoz, hogy hátat fordítson a saját kora kérdéseinek. Az ilyen visszafordulás tilos volt az ő írói etikája számára, a költészet lealjasítását látta ebben, a kor nagy érdekeitől elszakadt „kedves játékká”. Azért nyúlt vissza a nemzeti múlt egy darajához, azért dolgozta fel művészileg, hogy a jelen harcaiban, a Magyarország polgári átalakulásáért vívott harcokban a múltat is a jövő oldalán mozgósítsa. Eötvös regénye, úgy mint Engels könyve a német paraszháborúról, úgy, mint az érdemes német demokratának „a frankfurti szélsőbaloldal egyik legjobb emberének”, Zimmermann-nak könyve, „A Nagy Parasztháború Általános Története”, amelyet Eötvös Engelshez hasonlóan a maga forrásai között emleget, Eötvös regénye azért íródott, hogy a múltból a jelen harcai számára vonjon le tanulságokat. Persze, más az a tanulság, amit a nagy proletárpolitikus, a tudományos szocializmus egyik zseniális alapvetője, Engels von le a német proletariátus nemzeti és nemzetközi feladatai szempontjából és más az, amit a polgári átalakulás harcosai, Eötvös és Zimmermann vonnak le, ki-ki a maga országának polgári haladása szempontjából. De ez a tematikus találkozás Engels-szel mégis rávilágít arra, hogy azokban az országokban, mint Magyarország és Németország, ahol a kedvezőtlen történelmi fejlődés következtében a polgári forradalom megkésett, a XVI. század parasztháborúinak megidézése döntő ideológiai kérdés volt. […] (Bevezető, írta Szigeti József)

Forrás: Eötvös József: Magyarország 1514-ben. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952. VII. p. 

 

Első regénye: „A Karthausi”, a harmincas évek levertégének könyve, a politikai csalódottság s az irodalmi szentimentalizmus koráé. A fiatal író bele akar önteni mindent, külföldi útjainak emlékeit és önnön belső vívódásait. E könyvre különösen illik, amit Brandes, a jeles esztétikus, Kielland első művéről mondott: hasonlít az első pohár pezsgőhöz, mely magától buzog ki az üvegből, mihelyt kinyitjuk; a későbbi poharak épp olyan jók, de azokat már tölteni kell. Különben a könyv lapjain az arisztokrata és demokrata alakok küzdelme folyik, Eötvös szeme főképen erre néz. Ez a szerző külföldi útjának tanulsága.
Ez a fölfogás fejlett tovább másik regényében, „A falu jegyzőjé”-ben. Szerzője ekkor már egyik vezére a főrendi táblán az ellenzéknek, mely a reformokért küzd. Amiért politikai irataiban harcolt, mindazt összefoglalja e regényben egy óriási képben. Együtt van itt a nép minden szenvedése, az elavult jogrend s a silány hivatalnokok önkénye miatt, a korteskedés minden szennye, a tudatlan reformerek szónokló semmittevése, az önzés és haszonlesés egész hálózata. Ezért mondta Deák Ferenc, hogy a könyv Taksony megyéje olyan, mint az állatorvosi könyvek címlapján az a ló, melyen minden betegség meg van jelölve; az a betegség mind előfordul, de nincs olyan ló a világon, amelyen mind együtt volna. Két nagy kórus az egész regény, a szenvedőké és a hatalmasoké; ezek küzdelme teszi a cselekvényt; minden csak típus, egy osztályt képvisel; ezért elevenebb nála az egyéneknél a csoportok rajza. Nem szórakoztatni, hanem tanítani akart, a műélvezet helyébe a tanulságot állította; megfordította a régi csodát: kezében a rózsák kenyérré váltak.
Ha a „Karthausi” gondolatkincsével hatott, e mű az élet rajzával. Az amerikai Beecher-Stowe az indián-regényt irányregénnyé emelte a „Tamás bátya kunyhójá”-ban, mely egy jóravaló néger szenvedéseinek rajzával a négerek felszabadításának egyik sürgetője lett. Eötvös is ily irányt adott népies tárgyú regényének és nem kisebb hatással. Szabadságért küzdött, minél nagyobb rétegek szabadságáért, s ez örök vágy és örök eszmény.
Még tovább ment a jobbágyság fölszabadítása érdekében történeti regényével, melynek címe és tárgya: Magyarország 1514-ben. E kétarcú könyv egyrészt a szükséges javítások késedelmének veszélyére figyelmeztet, másrészt a szenvedélyek elharapózását, iszonyúságait, a forradalom lélektanát rajzolja.
Így hatja át három nagy regényét a kor nagy eszméje, a demokrácia, előbb érzésben, aztán mint vágy és elmélet, végül követeléskép.
Irodalmi szempontból Eötvös történeti regénye mintája a tanulmányon épült történeti regénynek. A szerző nem csupán az eseményeket, még a párbeszédek korszerűségét is igazolni igyekszik jegyzetiben. Azt tartotta, hogy a hír, melyet történeti személyek maguknak kivívtak, a tulajdon legszentebb neme, melyen változtatni írónak nincs joga. Mindkét szempont jellemző Eötvös erkölcsi komolyságára.
Amit történeti regényében intő szándékkal mutatott fel, bekövetkezett. Eötvös külföldre ment, a század uralkodó eszméinek ellentmondásait vizsgálta az állambölcsész szemével, s ez alapon vette szemügyre később hazánk helyzetét is. 1850-ben hazatért, félrevonultan élt gondolatai közt, családja körében, gyermekei nevelésének. Pihenést nem ismerő szelleme megint regénybe fogott, arról, ami most foglalkoztatta. a nevelésről: „Nővérek” címen. Két leánytestvér sorsa; egyik jómódban él, a másik szegénységében boldog. Tévedés volna azt képzelni, hogy Eötvös szerint a nevelés tenne boldoggá vagy boldogtalanná, ellenkezőleg, azt mutatja, hogy boldogságunk nem helyzetünktől, hanem alaptermészetünktől függ. „A nagy világ nem ad sem jó nevelést, sem boldogságot” – tanítja.
E regényekben megvan Eötvös egész életrajza, mert életét a gondolatok teszik, amelyeket kora kérdései fölvetettek előtte, amelyek foglalkoztatták; megvan bennük jellemrajza is, a módban, amint gondolatai a kérdésekre feleltek, azokat megoldani igyekeztek.
Gondolatokban, ő a leggazdagabb egész irodalmunkban. Alkalomszerű följegyzései egész kötetre mennek, még többet lehetne kiválogatni munkáiból.
Egyéniségét és életének tanulságát is két gondolat jellemzi legjobban. Egyik anyja leveléből írta ki jeligéül: „Ne higyj oly gondolatnak, melynek szíved ellentmond.” E szerint élt. 
A másik egy nagy tanulság. Látta nemzetét válságban, pusztulás szélén, mégis azt a hitet hagyta ránk, hogy „hazánk az égő csipkebokor csodája. Mióta borítja láng és még mindig megmaradt, nem emésztődött fel. – Isten jelenléte.” (Előszó, írta Voinovich Géza)

Forrás: Báró Eötvös József: Összes regényei. Révai Kiadás.