Annotations / Reviews

A véleményt megjelenés előtt könyvtárunk ellenőrzi.
Értékelés:



Értékelés: Még nem értékelték (0 szavazat)

2022.05.04. 11:49:37
Forrás: Bevezető
A nyugaton élő magyar költők között számos jelentős nyelviformai újítót találunk, sőt még azok is, akiket nehezen lehetne a szürrealisták vagy az objektivisták szellemi utódai közé sorolni, igen gyakran felhagynak a hegyományos versépítéssel, konvencionális nyelvhasználattal és nyúlnak nemegyszer meglepő biztonsággal és eredetiséggel a nyelvhez, mint alakítható-változtatható versi anyaghoz. Különös nemzeti erényt bizonyítana a nyugaton élő magyar költők eme újításra való hajlamossága? Egyáltalán nem, csak éppen a magyar irodalomban ez idáig szokatlan jelenségről van szó: arról, hogy a múltban nagyszámú magyar költő nem élt huzamosabb ideig emigrációban. De ha körülnézünk más népek irodalmában, annak nem egy nagy, sőt forradalmi újítója került ki emigráns költői közül. S talán nem véletlen ez. Külfödön élés önmagában még nem garantálhatja senki költői pálfordulását, megmodernülését , de az a tény, hogy pl. az itten következő verseket és szövegeket nem-magyar nyelvközegben, a szülőhazától távol és mégis magyarul írták, feltételez egy másfajta alkotói hozzáállást. Például azt, hogy emigrációban élő költők (magyarok és nem-magyarok egyaránt) fokozott tudatossággal kezelik anyanyelvüket, amely a másnyelvű környezetben sokszor kizárólag az alkotás avagy még a házastársi és baráti érintkezés nyelve lehet, de nem a munkáé, a bevásárlásé vagy szórakozásé. E distancia révén az anyanyelv mint írói alapanyag kap új szerepet a költő életében, finomságaira, rejtett lehetőségeire, hangzás- és jelentésbeli gazdagságára a költő jobban felfigyel, hiszen a nyelv az ,,idegen környezetben nem a napi élet szükséges, magától értetődő és megszokott kommunikációs eszköze, hanem mint szobrásznak a kő és fém, elsősorban művészeti médium, amely megmunkálásra vár, sőt elvárja, hogy nem megszokott módon, újat létrehozni akaró képzelettel és alkotóerővel nyúljanak hozzá. A fentiekhez szorosan kapcsolódó másik közös vonás a nyugati magyar költők sajátos viszonya kulturális, pontosabban irodalmi hagyományainkhoz. A múltat teljes egészében egyikünk sem veti el (személy szerint nekem intő példa Boccioni mondása, ,,Noi futuristi italiani siamo senza passato , amire Joyce felelte, ,,E anche senza avvenire ), ám az is nyilvánvaló, többek között ebből az antológiából is, hogy a magyar irodalmi múlt legtöbbünknél átértékelődött. Bár szellemi ősét-rokonát minden író maga választja meg, egyénibb modón teheti azt az az író, akit nem befolyásol a hazai hivatalos (vagy kávéházi vagy tekintélytiszteleten alapuló) értékszemlélet. A Nyugaton élés egyik következménye, hogy sokunk előtt irodalmunk jelentős alakjai fejéről eltűnt a glória: sem személyükben, sem életművükben nem ,,szentek többé. Bírálhatók, sőt bírálandók is, kiváltképp amikor a jelen hazai ítészei csak a legkritikátlanabb imádat hangján hajlandók (vagy mernek) róluk beszélni.